Medve a Bükkben, piton egy német vécében: vadállati sztorik a mindennapokból

Amikor belekezdtem egy cikk megírásába arról, hol találkozhatunk a városban oda nem illő állatokkal, álmomban sem gondoltam volna, hogy egymás után kerülnek elő a bizarrabbnál bizarrabb esetek. Mintha nem az lenne a meglepő, hogy szembe megy valakivel egy emu az úton, hanem az, hogy ez még nem esett meg velünk…

Persze hallottam én is történeteket a toaletteken felmászó állatokról, de most őszintén: ki hitte el ezeket? Aztán utánaolvastam kicsit, újabb és újabb történetekkel találkoztam, amelyekben baba oposszumok vagy éppen méretes boák úszkálnak alattunk – és ez még mindig a szerencsésebb eset, mert bizony voltak többen is, akik rosszabbul jártak. Nem is tudom elképzelni, mit élhetett át az az ausztrál nő, aki magányos pillanatában egyszer csak egy harapást érzett, majd maga alá nézve egy másfél méteres kígyó kacsintott vissza rá. De ha azt hisszük, hogy neki volt a legrosszabb, tévedünk! A WC-sztorik vitathatatlanul legrosszabbul járó áldozata az a grazi férfi, akinek egy albinó piton okozott kellemetlen sérülést egy igen kellemetlen helyen… 

Egyre több körülöttünk az állat, és az állatos történetek is szaporodnak. Nevetünk az elképzelésen, hogy egy kecskecsapat igyekszik felénk, vagy hogy patkányok ezrei lepik el a bevásárlóutcát, esetleg puma jár a zebránál (no nem az élő rokonnál, hanem a lefestettnél), vidrák lubickolnak a szökőkútban, vadpulykák stoppolnak az út mentén, vagy éppen a bevásárlóközpontban szándékozik shoppingolni az aligátor is. Ezek az esetek ugyanakkor már mind megtörténtek.  

Japánban Nara városának járdáin például szarvasok bandáztak:

De vannak olyan régiók, ahol a mosómedvék már rutinból járnak ki-be a házak szellőzőin, és olyan városokat is találunk, ahol a prérifarkasok már annyira otthonosan érzik magukat, hogy annak rendje és módja szerint körbenéznek, mielőtt átkelnek az úton:

Ha azt hinnénk, hogy az egész nem több, mint unatkozó járókelők videós akciója vagy a közösségi oldalak tölteléktartalma, érdemes időt szánni a Wild Metropolis című sorozatra, ami bemutatja a világ legkülönlegesebb állatait, a városokban élő vadállatokat. Egészen elképesztő szembesülni azzal, hogy miképp lesz városlakó egy szürke gém vagy hogyan válik a gólya a szemétdombok állandó jelképévé.

Miért jönnek a városokba vadon élő állataink?

Lassacskán ott tartunk, hogy miért nem. Sok esetben nem marad más választása az állatoknak, mert emberként napról napra vesszük el a természetes élőhelyeiket. Ezen túlmenően is vannak okaik: például eleség akad bőven a szemét között, és itt nincs annyi versenytársuk, vagyis nem kell állandóan lesni a ragadozókat. Az alkalmazkodni tudó fajok egyre többször döntenek a városi lét mellett kényelmi okból is.

Hogyan reagálhatunk erre helyesen?

A legfontosabb, hogy ne etessük őket! Egyrészt legtöbben nincsenek tisztában azzal, melyik állat mit ehet és mit nem, tehát gondot okozhatunk, másrészt ha etetjük őket, akkor odaszoknak, ami se nekik, se nekünk nem lesz jó. Ha lehet, inkább hagyjuk őket. Nem kell sem puskáért nyúlni, sem simogatásra szaladni, ha egy róka átkel az úton. Cselekednünk csak abban az esetben szükséges, ha veszélyhelyzet áll fenn vagy olyan állatot észlelünk, aminek jelenléte hazánkban nem átlagos. 

Az állatok városokba költözése olyannyira foglalkoztatja a ma emberét, hogy a Picfair nevű fotós szervezet meghirdette az Urban Wildlife Photo Awardsot, amire csak úgy özönlöttek a képek. Magyar díjazottja is volt a versenynek: Aliczki Manó Szardínián kapott lencsevégre egy flamingót, egy mesterséges sólepárló gátjának egyik nyílásában. Ezzel a képpel elnyerte a Daylight kategória fődíját:

Ha már Magyarország: nehogy azt higgyük, hogy idehaza nincsenek meglepő találkozások: itt is akad őz a lakótelepen, kukázó vaddisznók és pingvineket mentő rendőrök.  Ahogy nézegettem, milyen kapások voltak az elmúlt években, egyre sűrűbben pislogtam. Van itt minden: magányosan kóborló tyúkanyó, házba becsengető borjú, házikocánál szerelmet kereső vaddisznó, de a csepeli járőrök is nézhettek nagyot, amikor egy kenguruhoz riasztották őket.

A kecskén, siklón, rókán már meg sem lepődünk, és sajnos már az sem ritka, hogy egy kaméleon miatt kell satu fékeznünk. Persze az utcára kerülő állatok egy jó része nem azért jutott erre a sorsra, mert elvettük az élőhelyét, hanem azért, mert befogadtuk, magunk mellett tartottuk, majd egyszer csak szélnek eresztettük. De talán nem lenne nagy elvárás, hogy ha ha már valaki megunja a szerencsétlen állatját, legalább annyit tegyen meg, hogy elviszi egy állatkertbe, állatorvoshoz, vadasparkba vagy más, szakmai segítséget nyújtó helyre. Nagyon nem jó ám, hogy boák, pitonok, agámák és tiltólistás teknősök mászkálnak a kertjeinkben –  nemcsak nyugalmunk miatt, hanem sok más, annál sokkalta fontosabb ok miatt! Például az élőkörnyezet megmaradásáért, a még meglévő természeti egyensúly támogatásáért, emberéletek megőrzésért.

A nyitókép illusztráció