Kincseken ül Erdély évezredek óta

Erdély sok szempontból különleges hely, így tán az sem meglepő, hogy évszázadokon keresztül két aranya is volt: a kősó és a magas tisztaságú nemesfém. A só és az arany bányászatának kezdeti nyomai egyaránt a rómaiak idejéből valók, az erre vonatkozó egyik első írott adat Hérodotosztól származik, miszerint a szkíták egy nemzetsége Erdélyben aranyat bányászott. A

z arany és a só kitermelését, feldolgozását és kereskedelmét a középkor viharos évszázadaitól fogva napjainkig szigorú törvények szabályozzák. Nagy különbség azonban, hogy míg az Erdélybe látogató vendégek jelentős része ellátogat a Sóvidék valamely hajdani, vagy ma is működő sóbányájába (Parajd, Torda, stb.), addig meglepően kevesen tudnak róla, hogy Erdély területén jelenleg is hatalmas aranybányák működnek.

Erdély aranyban gazdag vidékein évezredek óta folyik a bányászat,

nehéz, de privilégiumokkal biztosított megélhetést nyújtva a lakosság számára. Az ókorban csákányokkal és vésőkkel megkezdett bányákat később lőporral bővítették, az Aranyos és a Maros folyók fövenyein pedig, a folyók XX. századi szabályozásáig megtalálhatóak voltak az aranymosók tanyái. Érdekesség, hogy az aranymosók tevékenysége során kialakított keskeny csatornák, az azok környékén felhalmozott meddő halmai helyenként még ma is láthatóak!

A középkor uralkodói a só mellett az arany kitermelésére is kemény vámot szabtak, ugyanakkor az ezt művelő nép széles szabadságjogokkal is rendelkezett. A kitermelt nemesfém kereskedelmét és az országból való kivitelét gyakorta törvények tiltották, Mátyás király rendelete szerint pedig – bár aranyat korlátozás nélkül bárki bányászhattott a saját területén – a kitermelt aranyat kizárólag a királyi kincstárnál volt szabad beváltani!

A középkor és reneszánsz évszázadait követően az erdélyi aranybányászat következő virágkora Mária Terézia idején volt, aki amellett, hogy számos új bányát is nyittatott, új törvényekkel erősítette meg és szabályozta a bányászati tevékenységeket. Az iparág összes (regisztrált) termelése száz éven belül hússzorosára emelkedett – az egyik legnagyobb aranyleletet is ebben az időben találták:

a Verespatakon kitermelt aranytömb 89 kilogrammot nyomott!

A XX. század viharai a bányászat fejlődését megakasztották, ugyanakkor mai napig szólnak legendák a háborúk során elrejtett, régi tárnákban elfalazott aranykészletekről.

A kommunista önkény a bányászati technológiák mértéktelensége és elavultsága súlyosbította. A háborúk előtt működő erdélyi tárnák ismételt megnyitása mellett sokszor olyan újabb területeken is kitermelésekbe kezdtek, melyeken a fellelt nemesfém értéke a befektetett tőkének töredéke volt csupán, miközben a tájban hatalmas sebhelyek, a természeti – és gyakran a kulturális – értékekben visszafordíthatatlan károk keletkeztek.

A rendszerváltozást követő, szabadságot ígérő világ beköszöntével megérkeztek az új idők legújabb befektetői is, hogy a középkori királyok jól szabályozott bányáinak új uraiként minden korábbinál hatékonyabb újkori technológiák segítségével kutassák fel és termeljék ki a „Nap könnyeit”.

A minél nagyobb hasznot szem előtt tartó bányászati cégek hosszú éveken keresztül a nagyközönségtől rejtve működtek. Tevékenységükről – az érdekelt és ellenérdekelt szűk szakmai körökön kívül – nem sokan tudtak – egészen 2000. január 30. éjszakájáig, mikor az észak-erdélyi Nagybánya közelében a román állam és egy ausztrál cég közös tulajdonában működő, a fejlettebb országokban – éppen annak kockázatossága és veszélyessége miatt – már nem engedélyezett technológiát alkalmazó

bányavállalat hanyagsága a világ egyik legpusztítóbb ipari katasztrófájához vezetett.

A cég a rendkívül vízigényes technológia gazdaságosabbá tétele érdekében az egyszer már felhasznált víz jelentős részét hatalmas ülepítő medencékbe vezette, majd azt újból és újból felhasználta. 2000. január 30-án éjszaka az egyik ülepítő gátja átszakadt, és a ciánt és különböző nehézfémeket tartalmazó víz a Lápos folyón keresztül a Szamosba, majd a Tiszába ömlött. A gáton átzúduló, mintegy 100 000 köbméter víz a megengedett határértéknél 180-szor magasabb mértékben tartalmazott halálosan mérgező anyagokat, amelyek példátlan pusztítást végeztek az érintett folyók élővilágában.

Becslések szerint a Tisza hazai szakaszán 1200 tonnánál is több hal pusztult el, a szennyezés következtében kimúlt élőlényekkel teli konténerek képei bejárták a világsajtót. A természetvédelmi és vízügyi szakemberek, valamint a folyók mentén élő lakosság rendkívüli összefogásának köszönhetően a példa nélküli mértékű környezeti károk ellenére számos holt- és mellékágat, valamint a Tisza tó szinte csaknem teljes területét sikerült a szennyezéstől izolálni, ezek a folyószakaszok később a Tisza regenerálódásának kiindulópontjai lehettek. Bár a Magyarország által peres úton is benyújtott kárigényt nem sikerült érvényesíteni, a Tisza élővilága a szakembereket is meglepő gyorsasággal állt helyre: mintegy 5 évvel a katasztrófát követően az érintett folyók élővilágának 95%-át ismét sikerült megfigyelni. 

Kétszer ugyanabba a folyóba nem léphetünk, gondolhatnánk, azonban

az arany vonzása sosem hagyta nyugodni az embert.

2018 novemberében robbant a hír, miszerint Dévától mintegy 20 kilométernyi távolságban Románia eddigi legnagyobb külszíni aranybányáját nyitná meg egy nemzetközi bányavállalat. A 2010 óta a nyilvánosság kizárásával tervezett bánya alig 50 kilométerre lenne a bányászati katasztrófákról és botrányokról elhíresült Verespataktól, ahol száznál is többen haltak meg, mikor 1971-ben az aranybánya zagytározójának egyik átszakadt gátján keresztül kiömlő iszap a településre zúdult.

A 2000-es évek elején ugyanitt, egy a mostanihoz hasonló méretű kitermelést tervező cégcsoport szeretett volna cianidos technológiát alkalmazó bányát nyitni, azonban a környezet- és természetvédelmi szervezetek nemzetközi fellépésének eredményeként a bánya megnyitását sikerült megakadályozni.

A 2018-ban 20 évre megkötött bányászati koncesszió értelmében a cég jogosulttá vált egy 94 négyzetkilométeres területen külszíni fejtéseket folytatni, melynek köszönhetően mintegy 200 tonna aranyat, továbbá 635 000 tonna rezet remélnek kibányászni.

A ciántechnológia alkalmazására érzékennyé vált szakmai- és közvélemény egységes fellépésének köszönhetően 2019 szeptemberében végül bírósági úton jogerősen is sikerült semmissé tenni a bánya megnyitásához szükséges területrendezési terveket, így a bányát egyelőre nem lehet megnyitni.

1896 augusztusában Alaszkában George Carmack rábukkant az első aranyrögökre. A hír hallatára mintegy 30 000 szerencsevadász özönlötte el és rabolta le az Egyesült Államok északi területeit, grammokban mérhető gazdagságot hozva a szerencsés keveseknek, mérhetetlen szenvedést és szegénységet hozva tömegeknek. Napjaink legújabb technológiái hozzáférést engednek olyan aranyforrásokhoz is, melyek kitermelése korábban sosem tűnt lehetségesnek, főleg nem gazdaságosnak.

Jó lenne méltónak maradni a Teremtőhöz…