Két hónaposan egymásra találnak, életük végéig együtt maradnak: ilyen az év madara, a barkóscinege

Az év madarának kiválasztását kezdetben az Egyesület szakértő tagjai végezték, napjainkban viszont már egy szűkített listáról, társadalmi szavazással kerül ki a nyertes. A végső szavazáson szereplő fajokat a Madártani Egyesület szakértői választják ki úgy, hogy általuk valamilyen átfogóbb, az adott évben aktuálisan komolyabb kihívást jelentő természetvédelmi problémára is felhívják a figyelmet. Míg az elmúlt években a mezőgazdasági, nyomás alatt álló, illetve az ember által kevésbé zavart, de az emberi tevékenységek által mégis veszélyeztetett erdős-ligetes élőhelyek és azok madárfajai kerültek reflektorfénybe,

az idei kampány a vizes élőhelyek egyik legfontosabb részletére, a parti nádasok fontosságára és védelmére kívánja felhívni a figyelmet.

A folyó- és állóvizek partmenti részeit egyaránt kísérő nádszegélyek egyéb állatcsoportok mellett a madárvilág életében is kiemelten fontos szerepet töltenek be. Jelentőségüket fokozza, hogy nem csupán fészkelőhelyként, de a vonulási időszakban pihenő- és táplálkozóhelyként is funkcionálnak. Érdekesség, hogy az itt fészkelő fajok faj- és egyedszámát messze meghaladja azon madarak száma, akik csupán a vonulási időszakban érkeznek a nádasokba.

A nagyobb kiterjedésű nádasokat napjainkban nemcsak a klímaváltozás, de a vízparti zónákat érintő építkezések, tájalakítások is erősen veszélyeztetik, ami a fentiek értelmében nemcsak a fészkelő állományra, de az eurázsiai térségben vonuló hatalmas madártömegekre is negatív következményekkel jár.

Az MME szakértői fentiek okán úgy döntöttek, hogy 2023-ban a nádas élőhelyek jellemző fajai kerülnek fókuszba és szállhattak versenybe az „év madara” címért.

A közönségszavazást végül a nádirigó és a függőcinege előtt a barkóscinege nyerte.

Rögtön az elején tegyünk is rendet a verébméretű madár származása körül, mivel nevével ellentétben nem valódi cinege, hanem egyetlen fajként a barkóscinegék közé tartozik. A barkóscinegék közösségének mindössze tizenöt százaléka él Európában, világállományának döntő része egy Írországtól Kelet-Kínáig terjedő keskeny sávban éli mindennapjait.

 

A verébméretű kismadár felnőtt egyedeinél a két ivar könnyen elkülöníthető egymástól. A hímek egyértelműen felismerhetők a faj nevét is adó, a szem és csőr vonalától lefelé elkeskenyedve húzódó fekete barkóról, hátuk vöröses, alsó testük világosabb. A tojók tollazata ehhez képes jóval kevésbé díszes, fakóbb, és nincsen barkójuk.

Akármilyen látványosak is a hímek, jelenlétükre mégis inkább jellegzetesen csilingelő hangjukról következtethetünk, melynek alapvető szerepe, hogy a sűrű nádasokban segítse az egyedek kapcsolattartását. Szükség is van erre a fajta csapatösszetartásra, mivel ez a faj hazánkban szinte egész évben el sem hagyja az élőhelyét jelentő sűrű nádasokat, mocsarakat, ártereket.

  

Táplálékuk tavasztól őszig alapvetően kisebb ízeltlábúakból áll, míg télen a nád és egyéb növények magjait fogyasztják. A keményebb magok emésztését mechanikai aprítás előzi meg, aminek érdekében időről időre homokszemeket csipegetnek fel.

A fészket a hím és a tojó madár közösen építi. A barkóscinege fészekalja jellemzően négy-hat tojásból áll, melyekből tizenegy-tizenkét nap után kelnek ki a fiókák. A faj egészen különleges viselkedési szokása, hogy a már kirepült fiatal egyedek már az első egy-két hónap során párba állnak, és ettől fogva életük végéig együtt maradnak.

A barkóscinegék hazai állománya hatezer pár körül becsülhető. Védett madár, természetvédelmi értéke ötvenezer forint.