Halva folydogál a Sajó folyó, de ez kit zavar (eléggé)?

2022 tavaszán Orosz Örs közösségi oldalán tett bejegyzése robbantotta a mindent elsöprő bombát: a Sajó felső folyásán eltűnt az élet.

Mikor láttam ezt, le kellett ülnöm. Egyszerűen nem hittem el, amit látok, nem hittem el, amit olvasok. Folyami rákok tetemei voltak mindenütt, vörösen hömpölygött a folyó, partra sodort halak tucatjai hevertek partjain, akikből már tova szállt az élet. Felfoghatatlan tragédiát láthattunk. Cikket is írtam akkor a témáról, azt itt olvashatod. 

Aztán teltek a napok, és reménykedtem. Elhittem, hogy végre sikerülhet. Bíztam a média erejében, a nyomásgyakorlásban, és abban, hogy közös erővel véget vethetünk a pusztításnak. Önkéntes szervezetek és civilek tucatjai keltek útra, hogy megvédjék a folyót, az Örshöz hasonló elhivatott és bátor emberek pedig minden fronton és szinte minden formában küzdöttek az életért.

Emlékszem arra a május eleji napra, amikor a pozsonyi környezetvédelmi minisztérium előtt szétlocsoltak 1000 liter szennyezett vizet, amit a Sajóból merítettek. Hogy miért emlékszem? Mert egyszerűen elfogadhatatlannak tűnt, hogy minden hírverés, tenni akarás és józan ész ellenére addigra már több, mint 74 napja ömlött a mérgező, vörös bányavíz a folyóba. 74 napja… Úgy, hogy tudtak róla. Mindenki tudta. Aznap aztán hiába vált vörössé a rendezetten lerakott macskaköves városi út, hiábavalónak tűnt minden igyekezet, a másik oldalon nagy volt a hallgatás…

Mert mit számít pár tucatnyi folyami rák, ugye?

Mit számít a Sajó őshonos lakója, aki nem mellesleg egy kiváló bioindikátor is: egy élőlény, aki pontos képet ad arról, hogy merrefelé is változik az őt körülvevő környezet. Most a közel 50 kilométer hosszú szakaszon végig fellelhető tetemek jelzik, amit látnunk kell: elmúlás, üresség és pusztítás van mindenhol.

A Sajó felső folyása halott.

Döbbenten nézem a képeket a vörös folyamról, és nem akarom elhinni, amit látok. Eddig legalább 1 500 000 liter erősen szennyezett víz került a folyóba, amely 4,2 tonna vasat, 38 tonna szulfátot, 1,7 tonna cinket, fél tonna mangánt és 5 kg arzént tartalmaz. Követem a víz folyását, kilométerekkel távolodva a bányától, és várom a pillanatot, amikor vége lesz a pusztításnak. De nincs vége. Még a húsz kilométerrel arrébb duzzadó folyó is ugyanolyan vörös, ugyanolyan ijesztő.

Próbálom feldolgozni Örs helyszíni felvételeit, és érzések tucatjai kavarognak bennem. Hogy történhetett meg mindez? Nem akarom elhinni, hogy egy olyan világban, ahol egyre fontosabb szerep jut a minket körülvevő természet védelmének, ahol egyre nyilvánvalóbb, hogy a gondolkodás és cselekedet azonnali megváltoztatása nélkül hamarosan nem lesz már az élet olyan, amilyennek ismerjük.

Mi lesz a Sajóval?

Nem értem, hogy egy folyó, ami nem mellesleg a Szlovák-karszt Nemzeti Park részeként elvileg fokozott védelmet kellene hogy élvezzen, hogyan válhatott az emberi felelőtlenség, nemtörődömség és pusztítás szimbólumává? A hivatalok addig-addig pingpongoztak egymás között, ide-oda dobálva a felelősséget, míg a létező legfontosabb: a cél, az ügy, az élet ki nem veszett belőle. Tudták, hogy mi fog történni. Tudták, hogy meg fog történni. És gyakorlatilag nem tettek semmit.

Feljelentés, nyomozás, bejelentések és vizsgálatok zajlanak. Látszólag lépéseket tesznek, a helyzet viszont nem változik. Sőt. Rosszabb lesz. Februárban a percenként a folyóba áramló 10 liter szennyezett víz nemhogy kevesebb lett, hanem majdnem megduplázódott: a legutóbbi mérések alapján percenként 17 liter méreg ömlik a Sajóba. A cink jelenléte a közvetlen kifolyásnál már februárban százszorosa volt annak a mennyiségnek, ami a folyó élővilágára halálos dózist jelent. A mostani számokba bele se merek gondolni… 

Közel ötven kilométeren át ülepedett le a rozsda a folyó medrében, és a szakemberek szerint már a kövek alatt sincs élet. Naivan gondolhatnánk, hogy mindent meg lehet oldani: befejezik a szennyezést, visszatelepítik a halakat, és pipa. De ez nagyon nagy tévedés. Mert

a tápláléklánc nem kijátszható.

Egészen addig, amíg a halak táplálékául szolgáló élőlények vissza nem térnek a folyóba, a halak visszatelepítésével is kár foglalkozni. Minden mindennel összefügg, éppen ezért is lehet az, hogy egy ráktetem túlmutat önmagán. A szakemberek legoptimálisabb becslései szerint is legalább 15 év, mire újra beköltözhet a folyóba a folyami rák. Másfél évtized.

Amikor ezeket a sorokat írom, figyelnem kell, hogy ne a harag és a tehetetlen düh áramoljon belőlem. Pedig legbelül pont ezeket érzem. Láttam már sokat és sokfélét a munkám során – pontosan tudom, hogy mire képes az ember, hogyan zúzza porrá a természetet, amiből született. De akárhányszor is kell átélnem a fel nem fogható pusztítást, a történtek feldolgozását mindig előröl kell kezdenem. Mert nem akarom sem elhinni, sem elfogadni, hogy egy ilyen világban kell élnünk. Egy világban, ami feléget maga körül mindent, ami addig szipolyozza ki a környezetét, amíg porrá nem zúzza azt. Önzőn, felelőtlenül, határok nélkül.

De túl minden dühön és felháborodáson, a legfontosabbak a tettek.

Ismerem a régi mondást: mit tehetnék én egyedül? Egyedül valószínűleg semmit. De senki sincs egyedül. Miképp a természet is apró elemekből épül fel, úgy annak megvédése is apró tettekből, egyedüli emberekből építkezik.

Kérem, hogy ha máshogy nem is, a Sajó megmentéséért indított petíció aláírásával segítsék a helyettünk is harcoló önkéntesek munkáját, segítsék őket abban, hogy megmenthessék ezt az egykor tiszta vizű, életben bővelkedő folyót!