GolfÁramlat

Föld napja: ma mindenki tágabbra nyissa ki a szemét, amit itt-ott majd’ kiszúr a szemét

Idén április 21-én hazánk már 31. alakalommal csatlakozik a Föld napja elnevezésű, világméretű figyelemfelhívó és cselekvésre ösztönző kampányhoz. Ennek célja a bolygónk természeti környezetének megóvása, a biológiai sokféleség megőrzése – mégis a szemetelésről kell ma beszélnünk. Mert még mindig aktuális, mert még mindig fontos.

Egy április eleji szombaton szemétviharba kerültem az országúton: az előttem száguldó kamion sofőrje úgy gondolta, itt az ideje a tavaszi nagytakarításnak. Több kilométeren keresztül dobálta kifelé az ablakon a kiürült ásványvizes palackokat, félig-meddig összelapított aludobozokat, számlákat és megannyi más szemetet. Naiv voltam: azt hittem, manapság már ilyen csak a filmekben létezhet.

Aztán valamivel odébb megváltoztak az érzéseim: az országúttól nem messze láthatósági mellényes fiatalokra lettem figyelmes. Gumikesztyűben, hajlongva szedegették az eldobált szemetet. Útjukat jónéhány megtöltött zsák jelezte, szintén kilométereken át.   

Az ellentét, ami a szemetelő és a szemétszedő magatartás között feszült, hosszasan elgondolkodtatott. Nem szeretnék képmutató lenni: jómagam nem szemetelek – erre tanítom a gyerekeimet is –, de nem is járok rendszeresen szemetet szedni a közeli ártéri erdőbe. Bár diákként és felnőttként egyaránt részt vettem (és veszek) számos szervezett szemétszedési akcióban, eddig nem éreztem belső késztetést arra, hogy önállóan, a szabadidőmben kesztyűt-zsákot ragadjak és mások eldobált hulladékait szedjem.

Pedig néha magam is látom, hogy nem ártana. Szerencsés vagyok, mert a házunktól alig ötpercnyi sétára elérhető a festői szépségű Tisza-gát, az ártéri tanösvény és egy mindig nyugalmat árasztó, padokkal, vendéglátóegységgel felszerelt hajókikötő. Egy átlagos hétvégén fiatalok és idősek egyaránt szívesen sétálnak az árnyas fák alatt, figyelve a Tisza sokszínű világát, de sokan vannak olyanok is, akik itt sportolnak vagy sétáltatnak kutyát. Bármit is csináljanak, akik ide jönnek, könnyen két kategóriába oszthatjuk őket: vannak, akik jól érzik magukat, és vannak, akik jól érzik magukat és mellékesen szemetelnek.

Sajnos hiába helyeztek ki jónéhány gyűjtőedényt, a tanösvény fái és bokrai hosszasan tudnának panaszkodni az eldobált műanyag- és alumíniumpalackok, csokipapírok és cigarettás dobozok miatt. És még egyszer hadd hangsúlyozzam: nem a szemetesek hiányoznak a térségből, inkább a kellő igényesség és akarat hiányzik egyes emberekből. 

Vannak olyan ismerőseim, akik nálamnál jóval „műveltebbek” szemétszedés témakörben. Van, aki évek óta űzi ezt a hobbit, más pedig az utóbbi fél évben döntött úgy, hogy futás közben felméri a terepet, amit aztán önként tehermentesít egy-egy séta alkalmával. Egy dolog közös bennük: mindannyian úgy látják, hogy a szemetelés problémája nem magával az „eldobott anyaggal” kezdődik. Sokkal inkább a fejekben lakozó renyhe nemtörődömséggel, ami kézen fogva jár azzal az igénnyel (vagy annak hiányával), hogy mennyire akarjuk tisztán, rendezetten látni a környezetünket. Aki ugyanis önmaga külső és belső világában rendet tart, az nem fog egy üres cigisdobozt behajítani a bokor alá, mert tudja, a teli doboz is elfért a zsebében, így ez is el fog. 

A szemétszedő barátaim sokszor „tetten érik” a szemetelőket. A bátrabbak ilyenkor illedelmesen megkérik őket, hogy vegyék fel, amit „elveszítettek”, ám a legtöbb ilyen esetben negatív tapasztalásban van részük. Vagy süket fülekre találnak, vagy felháborodott acsarkodás veszi kezdetét. Ebből pedig leginkább a reflexből szemetelők tudatlanságára lehet következtetni. Arra, hogy nagyobb hányaduk iskolázatlan, érzelmi-értelmi intelligenciája pedig vélhetően nem túl magas. 

Szerencsére az előbbiek ellenére is az összes szemétszedő ismerős azt vallja, szükség van arra az önkéntes

szélmalomharcra, amit ők vívnak – az eldobált szeméttel, és nem a szemetelővel szemben.

Mert még mindig szélmalomharcról beszélünk: napok, hetek kérdése és mindenütt újra termelődik ugyanis az összeszednivaló. Aztán pedig jön minden évben április 22-e, a Föld napja. Ezidőtájt mintha mindenki kicsit jobban kinyitná a szemét, amit itt-ott majd kiszúr a szemét… szóval elindulnak a szervezett szemétszedési akciók.

Cégek, civil szervezetek, iskolai csoportotok, baráti társaságok országszerte sürgölődnek, ami üdvözlendő segélykiáltás a Föld nevében. Hiszem, hogy mindenkit, aki önszántából, akár egyedül, akár szervezetten nekiáll megtisztítani néhány négyzetmétert, nemes cél vezérel – függetlenül attól, ha azért teszi is, hogy ország-világ előtt mutogathassa a közösségi médiában, vagy csak egyetlen egyszer teszi meg, csakis a lájkok kedvéért. A lényeg, hogy megtette, és talán máskor is megteszi.

Az „öreg motorosoknak” nem céljuk önmaguk reklámozása. Ők legfeljebb nagyobb figyelmet szeretnének a problémának, amit a gazdátlan szemét felhalmozódása generál. Figyelmet és a több szemétgyűjtő edényt, esetleg szelektív kukákat. De ez már maga lenne a földi mennyország.

Én becsülendőnek és követendőnek tartom mindannyiójuk példáját. Mert hiszek abban, hogy kis lépésekkel nagy utat tudunk megtenni egy szebb, rendezettebb, élhetőbb és fenntarthatóbb világ felé, amelyhez a szemetelési kultúra megváltoztatása és a szemétszedés népszerűsítése is nagyban hozzájárul.

Nyitókép: Nataliya Vaitkevich / Pexels

Ajánljuk még:

Különleges vadasparkok Magyarországon

Modern világunknak egyik nagy hátránya, hogy a mindennapok mókuskerekében egyre kevésbé kapcsolódunk a természethez, és ennek következtében a körülöttünk élő világról szerzett ismereteink is egyre beszűkültebbek. Ennek orvoslására kínálnak kiváló lehetőséget azok a vadasparkok és látogatóközpontok, ahol élményprogramokon és természetismereti kiállításokon keresztül fedezhetjük fel (újra) a minket körbevevő csodákat. A legismertebb állatkertektől tovább lépve ezúttal olyan helyszínekkel készültünk, amelyek egy-egy különleges oldalról közelítik meg világunk őrizendő értékeit, és olyan utakra vezetnek bennünket, amelyeket talán még sosem fedezhettünk fel.