GolfÁramlat

Föld napja: ma mindenki tágabbra nyissa ki a szemét, amit itt-ott majd’ kiszúr a szemét

Idén április 21-én hazánk már 31. alakalommal csatlakozik a Föld napja elnevezésű, világméretű figyelemfelhívó és cselekvésre ösztönző kampányhoz. Ennek célja a bolygónk természeti környezetének megóvása, a biológiai sokféleség megőrzése – mégis a szemetelésről kell ma beszélnünk. Mert még mindig aktuális, mert még mindig fontos.

Egy április eleji szombaton szemétviharba kerültem az országúton: az előttem száguldó kamion sofőrje úgy gondolta, itt az ideje a tavaszi nagytakarításnak. Több kilométeren keresztül dobálta kifelé az ablakon a kiürült ásványvizes palackokat, félig-meddig összelapított aludobozokat, számlákat és megannyi más szemetet. Naiv voltam: azt hittem, manapság már ilyen csak a filmekben létezhet.

Aztán valamivel odébb megváltoztak az érzéseim: az országúttól nem messze láthatósági mellényes fiatalokra lettem figyelmes. Gumikesztyűben, hajlongva szedegették az eldobált szemetet. Útjukat jónéhány megtöltött zsák jelezte, szintén kilométereken át.   

Az ellentét, ami a szemetelő és a szemétszedő magatartás között feszült, hosszasan elgondolkodtatott. Nem szeretnék képmutató lenni: jómagam nem szemetelek – erre tanítom a gyerekeimet is –, de nem is járok rendszeresen szemetet szedni a közeli ártéri erdőbe. Bár diákként és felnőttként egyaránt részt vettem (és veszek) számos szervezett szemétszedési akcióban, eddig nem éreztem belső késztetést arra, hogy önállóan, a szabadidőmben kesztyűt-zsákot ragadjak és mások eldobált hulladékait szedjem.

Pedig néha magam is látom, hogy nem ártana. Szerencsés vagyok, mert a házunktól alig ötpercnyi sétára elérhető a festői szépségű Tisza-gát, az ártéri tanösvény és egy mindig nyugalmat árasztó, padokkal, vendéglátóegységgel felszerelt hajókikötő. Egy átlagos hétvégén fiatalok és idősek egyaránt szívesen sétálnak az árnyas fák alatt, figyelve a Tisza sokszínű világát, de sokan vannak olyanok is, akik itt sportolnak vagy sétáltatnak kutyát. Bármit is csináljanak, akik ide jönnek, könnyen két kategóriába oszthatjuk őket: vannak, akik jól érzik magukat, és vannak, akik jól érzik magukat és mellékesen szemetelnek.

Sajnos hiába helyeztek ki jónéhány gyűjtőedényt, a tanösvény fái és bokrai hosszasan tudnának panaszkodni az eldobált műanyag- és alumíniumpalackok, csokipapírok és cigarettás dobozok miatt. És még egyszer hadd hangsúlyozzam: nem a szemetesek hiányoznak a térségből, inkább a kellő igényesség és akarat hiányzik egyes emberekből. 

Vannak olyan ismerőseim, akik nálamnál jóval „műveltebbek” szemétszedés témakörben. Van, aki évek óta űzi ezt a hobbit, más pedig az utóbbi fél évben döntött úgy, hogy futás közben felméri a terepet, amit aztán önként tehermentesít egy-egy séta alkalmával. Egy dolog közös bennük: mindannyian úgy látják, hogy a szemetelés problémája nem magával az „eldobott anyaggal” kezdődik. Sokkal inkább a fejekben lakozó renyhe nemtörődömséggel, ami kézen fogva jár azzal az igénnyel (vagy annak hiányával), hogy mennyire akarjuk tisztán, rendezetten látni a környezetünket. Aki ugyanis önmaga külső és belső világában rendet tart, az nem fog egy üres cigisdobozt behajítani a bokor alá, mert tudja, a teli doboz is elfért a zsebében, így ez is el fog. 

A szemétszedő barátaim sokszor „tetten érik” a szemetelőket. A bátrabbak ilyenkor illedelmesen megkérik őket, hogy vegyék fel, amit „elveszítettek”, ám a legtöbb ilyen esetben negatív tapasztalásban van részük. Vagy süket fülekre találnak, vagy felháborodott acsarkodás veszi kezdetét. Ebből pedig leginkább a reflexből szemetelők tudatlanságára lehet következtetni. Arra, hogy nagyobb hányaduk iskolázatlan, érzelmi-értelmi intelligenciája pedig vélhetően nem túl magas. 

Szerencsére az előbbiek ellenére is az összes szemétszedő ismerős azt vallja, szükség van arra az önkéntes

szélmalomharcra, amit ők vívnak – az eldobált szeméttel, és nem a szemetelővel szemben.

Mert még mindig szélmalomharcról beszélünk: napok, hetek kérdése és mindenütt újra termelődik ugyanis az összeszednivaló. Aztán pedig jön minden évben április 22-e, a Föld napja. Ezidőtájt mintha mindenki kicsit jobban kinyitná a szemét, amit itt-ott majd kiszúr a szemét… szóval elindulnak a szervezett szemétszedési akciók.

Cégek, civil szervezetek, iskolai csoportotok, baráti társaságok országszerte sürgölődnek, ami üdvözlendő segélykiáltás a Föld nevében. Hiszem, hogy mindenkit, aki önszántából, akár egyedül, akár szervezetten nekiáll megtisztítani néhány négyzetmétert, nemes cél vezérel – függetlenül attól, ha azért teszi is, hogy ország-világ előtt mutogathassa a közösségi médiában, vagy csak egyetlen egyszer teszi meg, csakis a lájkok kedvéért. A lényeg, hogy megtette, és talán máskor is megteszi.

Az „öreg motorosoknak” nem céljuk önmaguk reklámozása. Ők legfeljebb nagyobb figyelmet szeretnének a problémának, amit a gazdátlan szemét felhalmozódása generál. Figyelmet és a több szemétgyűjtő edényt, esetleg szelektív kukákat. De ez már maga lenne a földi mennyország.

Én becsülendőnek és követendőnek tartom mindannyiójuk példáját. Mert hiszek abban, hogy kis lépésekkel nagy utat tudunk megtenni egy szebb, rendezettebb, élhetőbb és fenntarthatóbb világ felé, amelyhez a szemetelési kultúra megváltoztatása és a szemétszedés népszerűsítése is nagyban hozzájárul.

Nyitókép: Nataliya Vaitkevich / Pexels

Ajánljuk még:

Tisztáznunk kell magunkban: önellátók vagy önámítók akarunk lenni?

Önellátás: egy szó, amit rengeteg kérdés és még több feszültség övez. Feszült lehet, aki így él – hogy a többiek miért nem?! –, és feszült lehet az is, aki látja, hogy más így él. Mert nyomasztó, mert nehéznek tűnik, mert kivitelezhetetlen...nek tűnik. Pedig valójában talán csak végig kellene gondolnunk néhány alaptételt, hogy ne beszéljünk el egymás mellett.

 

Már követem az oldalt

X