GolfÁramlat

Egy környezetvédő hulladéktermelő szokásai – mert a zero waste irreális elvárás!

Tökéletes környezetvédő szerintem nem létezik. És ez így van jól. Ezért is szeretnék a hétköznapi élettel járó, kevésbé esztétikus, ám annál valódibb szokásokról beszélni.

Bea Johnson, a hulladékmentes mozgalom elindítója állítólag évente egy befőttesüvegnyi szemetet termel. Nekem azért jó nagy befőttesüveg kellene ehhez a mutatványhoz, pedig próbálkozom csökkenteni az ökológiai lábnyomomat. Igyekszem sok mindent magamnak megtermelni, nem kétszer, de ötször átgondolni, mi az, amire valóban szükségem van, nem költekezni feleslegesen, pláne nem adni pénzt egyszer használatos dolgokért. Időt, energiát, pénzt fordítok arra, hogy minél inkább fenntartható életet éljek. 

Ugyanakkor az újonnan vásárolt kanapémon ücsörögve, egy csésze kávéval a kezemben pötyögöm ezt a cikket azon a laptopon, ami végül újrahasznosíthatatlan hulladékként fogja végezni a szeméttelepen. Rosszul hangzik, tudom. De ez az igazság. Mert 

minden környezetvédő próbálkozásom ellenére messze járok még az igazán fenntartható életformától,

ami manapság talán már nem is létezik, maximum az esőerdők eldugott mélyén vagy puszták kies vidékein, esetleg hegyi pásztorok kunyhójában. 

Az életszerű környezettudatosság ugyanakkor – meglátásaim szerint – nem arról szól, hogy térjünk vissza a barlangjainkba és zárkózzunk el a civilizáció vívmányaitól.

Néhanapján én is autóba ülök, amikor eljön egy nagybevásárlás ideje, mert a holmik nem gyalogolnak haza a saját lábukon. Van szárítógépem, és nem félek használni télvíz idején, különben a száradó ruhák a szellőztetés ellenére is penészvirágot rajzolnak a szoba sarkába. Ha rám tör a migrén, sutba dobom a mosható pelenkákat és örülök, hogy egy eldobhatót rá tudok varázsolni a gyerekre két rókázás között. A karácsonyi fényüzért én is megveszem a boltban, mert a festett tobozok, újrahasznosított dekorációk és szárított narancshéjak mellett vágyom az ünnepi fényre.

Egy hulladékmentességre törekvő otthonban alapvetően minden arról szól, miképpen lehet kevesebb szemetet termelni és kevesebb erőforrást pazarolni, de ennek az életmódnak is vannak fokozatai. 

Az átlagember azonban aligha érheti el a zero waste-nek azt a szintjét, hogy évente mindössze egy befőttesüvegnyi szemetet termeljen. 

Mert vannak olyan dolgok - például a telefon vagy a gyógyszerek, amiről akkor sem igazán tudnék lemondani, ha szeretnék.

És vannak olyan dolgok – ilyen a kávé vagy a karácsonyi kivilágítás –, amelyekről szimplán érzelmi okokból nem tudok (még) lemondani.

Az újrahasznosított bútoraim, textilszütyőim és műanyagmentes cuccaim között üldögélve pedig roppant frusztráló tud lenni néhanapján, ha cinikusan a szememre hányják, ugyan miért beszélek a környezetvédelem fontosságáról, ha jómagam is hozzájárulok a bolygó bedarálásához…. próbáljon csak meg egy környezetvédő PET-palackos ásványvizet venni egy boltban, ha véletlenül otthon felejti a kulacsát a nyári negyven fokban. De ilyenkor kell higgadtnak maradni, nem felvenni a kesztyűt. Józanul, okosan párbeszédet indítani, és elmondani, mennyire fontos, hogy amiben tudunk, környezettudatos alternatívát válasszunk – és emellett maradjunk elég rugalmasak, elég emberiek ahhoz, hogy az életünk ne egyedül erről szóljon. Hogy merjünk tökéletlen környezetvédő életet élni!

A magam részéről, ha nem is vagyok tökéletes, de legalább próbálkozom.

Bea Johnson is biztos így kezdte. 

Ajánljuk még:

Aszfalt-, gipsz- és festékalapanyag is lehetne, mégis simán kidobjuk

Rántott sajt, rántott hús, sült krumpli… Mi a közös bennük?  Egyrészt biztosan akad közöttük egy olyan étel, amit még a legválogatósabb gyerek is megeszik, másrészt pedig mindhárom – klasszikus formában – étolajban készül. Bő napraforgó- vagy repceolajban, úgy, mint számtalan más, tradicionális magyar fogás. De mi történik a túlhevült, sütésre már alkalmatlan étolajjal? Ma Magyarországon mintegy 25 ezer tonna használt étolaj keletkezik a háztartásokban éves szinten, amit akár újra is hasznosíthatnánk.