15 emelettel mélyebben van itthon a víz, mint néhány éve, és ez mindenkit érint

„Rossz idő lesz a hétvégén, végig esni fog az eső” – hallottam a minap. Adná Isten, hogy így legyen! – dörmögtem az orrom alatt. Mert mit is jelent ma a „rossz idő”? Nagyjából azt, hogy esik az eső, minden lucskos, párás, fröcskölnek az autók és a BKV, no meg szabadtéri programjainkat sem tudjuk úgy és akkor megtartani, ahogyan elterveztük. Mennyivel kellemesebb fénylő napsütésben párás oldalú üvegpohárból fröccsöt kortyolni a szőlőhegy oldalában! Kétségtelen. Csak közben már a szőlő is haldoklik…

A klímaváltozásról és a nálunk is egyre inkább érzékelhető vízhiányról szóló hírek Magyarországon talán még mindig nem érték el a nagyközönség ingerküszöbét – akkor sem, ha a fent idézett cikk a mi valóságunk. Mert a klímaváltozás már régen nemcsak a bálnákról meg a sarkkörökön túl olvadó jégsapkákról szól, a dráma nem tőlünk sokezer kilométerre zajlik. 

Az idézett cikkben említett településen, Bugacpusztaházán élő barátom kútja kiapadt,

a talajvíz a kilencvenes évek végétől napjainkig 45 méterrel süllyedt, ami nagyjából egy 15 emeletes ház magasságával (ez esetben mélységével) egyenértékű.

Visszás ez az egész: miközben a hírek egy része a gátak magasításának elengedhetetlen szükségességéről szól, a mezőgazdaságból élők számára az egyre mélyebb kutak fúrását javasolják… Hiába szólt már jóelőre a világ rendjét ismerő Matula, a nádas takarásában felelőtlenül horgászó pesti ifjak csak a napsütötte világról vettek tudomást, nyakon is vágta őket aztán a számukra váratlan fergeteg.

„Bugac mindentől messze van, meg aztán az ott különben is alföld” – legyinthetnénk. De helytelen lenne, már csak azért is, mert az extrém aszály által sújtott települések listája sajnos sokkal hosszabb, mint gondolnánk.

A Bakony és a Duna közt félúton található gazdaságunk, az Ürmös Porta kútja 25 méter mély, aljából azonban víz helyett csak két hatalmas varangyot tudtunk felhúzni, mikor leereszkedtünk bele. (Reméltük, hogy azok ültek a forráson, de ezidáig sajnos csalatkoznunk kellett…) Szigetközi vidékek alatt pedig még a Duna teljes elterelésének idején is magasabban volt a talajvíz, mint az elmúlt években. Bugacpuszta tragédiája sajnos nem egyedülálló…

Évekkel ezelőtt úgy döntöttünk, hogy az alkalmazotti létet magunk mögött hagyva egy saját gazdaságot hozunk létre, amely biztosítani tudja családunk boldogulását. A gyógynövényekre és ősi tájfajta gyümölcsökre alapozott gazdaságban a víz alapvető és meghatározó fontossággal bír, mivel ma már a legtermészetközelibb gazdálkodás is csak nehezen képzelhető el tudatos vízgazdálkodás, vagy éppen öntözés nélkül. A csapadék hektikusságát föld alatti tározók kialakításával, valamint a lefolyást lassító folyamatos növényborítással igyekszünk ellensúlyozni. Nagyon fontos továbbá, hogy növényeink parcelláit is szénával, szalmával takarjuk, 70-80 (!) százalékkal csökkentve ezáltal a víz talajból való kipárolgását.

A kút szárazsága a fizikai nehézség mellett egyfajta kiszolgáltatott helyzetet is teremt.

Miközben életvitelünket az esetleges áramszünetek a fatüzelésre alapozott konyhai és fűtési lehetőségeink okán gyakorlatilag nem is érintik, a központi vízvezetéktől való kizárólagos függőség egyre sürgetőbb megoldást kíván.

Aki nem mező- vagy erdőgazdasággal, esetleg egyéb természetben végzett munkával foglalkozik, ma talán még nem érzi ennek a témának a fontosságát, életbevágó jelentőségét. A csapadék szűkössége azonban – hasonlóan a méhek esetleges eltűnéséhez – akár már rövid távon is az egész társadalomra nézve jelentős hatással lehet. Az alapvető élelmiszerek előállításának öntözés miatti költségnövekedése, az alapanyagok szárazság miatti esetleges szűkössége már jelenleg is érezteti hatását az élelmiszerek áraiban. A vízhasználat (pl. medencék feltöltése, díszkertek locsolása, stb.) korlátozása hazánkban ma még csak rendkívüli esetekben fordult elő, azonban feltehetően ehhez is egyre gyakrabban alkalmazkodnunk kell. Épített környezetben élve, klímás munkahelyen dolgozva érthető módon jóval kevésbé tűnnek fel azok a jelek, amelyek a Kárpát-medencében is egyre feszítőbb vízhiányt mutatják. 

Mit tehetünk?

Talán a legfontosabb, hogy igenis vegyünk tudomást a problémáról! Immáron nem távoli földrészek ügyesen komponált filmjét, hanem saját életterünk képkockáit látjuk, már nemcsak a trópusi esőerdők és a jégsapkák, hanem a mi teljesen hétköznapi környezetünk megmaradásáról van szó!

Az egyre ritkábban hulló csapadékot igyekezzünk amennyire lehet saját területünkön tartani, a hirtelen és gyors lefolyást folyamatos növényborítással vagy egyéb fizikai módon is lelassítani.

Ha van mód, alakítsunk ki föld alatti vagy föld feletti csapadéktározókat, tartályokat, amikből később igény szerint öntözni tudjuk területeinket.

Nagyon fontos az is, hogy az öntözés módját és gyakoriságát is helyesen válasszuk meg. Ne feledjük, az öntözéssel túlságosan elkényeztetett növényeink egy esetleges szárazabb időszakot – pl. mikor hosszabb szabadságra megy gazdájuk – sokkal nehezebben vészelnek át, mint a ridegebben tartott társaik!

Az öntözést lehetőleg egészen kora reggel, vagy napnyugtát követően végezzük.

Vége a nyárnak, megoldódott a kérdés – gondolhatnánk. A szárazság azonban nem ismeri az évszakokat. Az őszi és téli csapadék megléte a növények és a talajban lévő vízkészlet megőrzése érdekében ugyanis legalább annyira fontos, mint az amúgy valóban intenzív kipárolgással együtt járó nyári hőség-időszak.

Egy biztos. Eddig sosem éltek nálunk bálnák. Most már azonban lassan esélyük sem volna rá…