A kedvenc kovászos uborkánk ott készülődött a teraszon, alig vártam, hogy végre megérjen. Addig sütkérezett a napon, míg egyszerre nyers uborkából forró, szottyadt valamivé vált. Hazaérve ültem az alkonyati napfényben, ölemben a meleg üveggel, és a friss tapasztalattal, hogy a nyár uborkaszempontból is megváltozott.
Nekem a nyár rendre akkor kezdődött, amikor végre ki lehetett tenni a nagy üveget, teli friss, kovászolni való uborkával. Közé kaporszárat és kaporvirágot, kövér fokhagymagerezdeket illesztettem, és aztán nap-nap után vártam, hogy végre megérjen, elkészüljön. Leszűrve, behűtve került az asztalra: ettük zsíros kenyérhez, ebédhez, vacsorához, vagy csak úgy, magában. Levével tökfőzelék készült, de olykor a fiúk szívesen itták kánikulai szomjoltónak is.
Mikor elsőszülöttemet vártam, akár két kilót is meg tudtam volna belőle enni minden nap, nagyon kívánta a pocakomban lakó. Ahogy cseperedett az aprónép, úgy nőttek fel a kovászos uborkához, mert ez is egy olyan étek, amihez meg kell érni – nem csak az uborkának, hanem az embernek is. Ki előbb, ki később válik kovászosuborka-rajongóvá.
Ahogy aztán kirepültek a gyerekek, meg kellett tanulni a kisebb fazék mellett a kisebb üveg tudományát. Már nem kellett négy kiló uborka – elegendő volt a fele. A kovászolást pedig mindenki folytatja a maga módján, az első években sűrű telefonos egyeztetéssel. Aztán meg saját, újmódi receptúrákkal.
Ott simogattam az ölemben a kicsit megfőtt uborkámat, szomorúan mosolyogtak rám az üvegből a sárgászöld kabaktermések. Ételt ki nem dobok, mi legyen veletek, kérdeztem tőlük, és szorgosan kutattam emlékezetemben, vajon mit is tudok az uborkáról?
Eléggé sokat. Életem első nagy cikke is az uborkáról szólt – négy flekket írj, legyen szellemes, praktikus és gördülékeny, mondta a főszerkesztő, ha tetszik, saját rovatod lesz. Nekiveselkedtem, és a salátaszereptől a fallikus szimbólumon keresztül a kovászolás és a sült uborka változatokig végigjártam az uborka minden formáját, kitekintve az uborkaszószokra is. Lett saját rovatom, az uborkák megtették a dolgukat!
Egykor a szakácskönyvek tobzódtak az uborkamártás receptekben. Készült sült és főtt uborkából, volt savanyú uborkás köztük, pépesre kavart és darabos. Horváth Ilona nagy klasszikus könyvében halvány rántással, apróra vágott ecetes uborkával találjuk. Dobos C. József Magyar-franczia szakácskönyve szerint a sózott és lecsöpögtetett uborkát forró vajban kell sütni, majd többféle ingredienciával: borecettel, cukorral, barnamártással, borssal és jóféle fehérborral „negyed-óráig lassan főni hagyjuk, s úgy adjuk a később megnevezendő ételekhez.”
Kicsit háttérbe szorultak ezek az uborkamártások, legalábbis sosem volt szerencsém találkozni velük a valóságban. Izgalmas gasztrotörténeti érdekességként írtam róluk, elképzeltem ízüket, de különösebb vonzalom nem ébredt, hogy az uborkasaláták variációi mellé még szószokkal is gazdagítsam a házi étlapot. A gyűjteményemben ott rejtőztek, és most, amint szottyadt uborkáimra néztem, eszembe jutottak azok a hóbortosnak tűnő uborkamártások.
Nosza, elő a receptes könyvvel, mit is írtak erről eleink? Melyik változat lenne az, amelyikhez bevethető lenne az én kis felelőtlenül a napon hagyott kovászosom? Egy selymes, savanykás, üdítően fűszeres szósz lebegetett lelki szemeim előtt, ami passzol a nyár derekához, a grillezett csirkecombhoz, és a sült kolbászkákhoz is.
Nem vacakoltam aztán sokat, az uborkákat az aprítógépbe daraboltam. Beledobtam a velük együtt élvezkedő fokhagymagerezdeket, egy kisebb marék petrezselymet, pár szál friss kaprot, és egy keveset az uborka leszűrt levéből. Egy perc alatt pépesre kavartam – egy kicsi borsot még elviselt, de más kívánnivalót nem hagyott.
Nem tudom mi az, ami ott volt a konyhában, de tettem bele kicsi tejfölt, mondta életem párja – de azt már elfelejtette hozzátenni, hogy míg befejeztem az esti kerti munkát, befalta az egészet. És igen, jó volt tejföllel is.
