Az első kanalak több ezer évvel ezelőtt jelentek meg, az ősi civilizációkban. Legelőször a természetben előforduló tárgyakat használták kanálként, ilyen volt például a kagylóhéj, vagy a homorú kődarabok. Az első, ember által alkotott eszközök inkább egy kisebbfajta mélytányérhoz hasonlítottak. Az őskorban agyagból készítették a kanalazásra alkalmas evőeszközöket: úgy néztek ki, mint egy kagyló formájú csésze, amelynek az oldalából egy rövid nyél állt ki. Ez a nyél vélhetően arra is szolgált, hogy az ételt kiporciózzák a kanál segítségével. Később kőből vagy fából készültek, és számos esetben vallási vagy rituális célokra is használták őket.
Az első nyeles kanalakat a régészeti leletek tanúbizonysága szerint az ókori Egyiptomban készítették. A legkorábbi példányok az időszámítás előtt 5500 és 3800 között fennálló Badari-kultúrából származnak: királynék kozmetikai felszerelései között találták őket.
A képi ábrázoláson füstölőáldozatnál kézben tartott kanál tűnik fel, tehát a kanalakat „karrierjük” kezdetein áldozati tárgyként is használták. Egyiptomban fából faragták a kanalakat, melyek nyelét emberi vagy állati alakok díszítették. Az asszírok már vörösrézből készítették a kanalakat. Pompejiben egyenes nyelű vagy patkó alakban végződő eszközöket találtak – némelyik hegyes szélben végződött, tehát vélhetően nem csak folyadékok merésére használták, hanem ezzel bonthatták fel a kagylót is.
Az ókori Görögországban előszeretettel használták merítésre a kibelezett kenyérhéjat, emellett viszont már a kanalat is ismerték. A kanalakat bronzból, ezüstből, aranyból készítették, gyakran gazdagon díszítették, és nemcsak étkezéshez, hanem vallási vagy rituális célra is használták.
Az ókori Rómában természetesen már használtak kanalat. A National Geographic 2024-ben számolt be arról, hogy Dél-Walesben fémdetektorral találtak egy római kori kanalat, amelyet úgynevezett ligulaként azonosítottak. Ezt elsősorban kozmetikai, valamint gyógyászati célra használták. Alkalmas volt arra, hogy hosszúnyakú üvegekből parfümöt vegyenek ki, majd a bőrfelületre is fel tudták vinni. Mivel a lelet ezüstből készült, feltételezhetően orvosi célokra, például gyógyszer adagolására használták.
A kanálnak nem csak használati tárgyként volt jelentősége, egyúttal a tulajdonosok gazdagságát is kifejezték vele – attól függően, hogy miből készült és milyen díszítést tettek rá.
Európában az 1300-as évek környékéről már írott emlékünk van arról, hogy a nemesek gazdagon megmunkált, szép kidolgozású kanalakat ajándékoztak egymásnak. A miséken a bor és a víz keverésére használták, és ennek segítségével vették ki az ostyát a tartóból, ezek rövid nyelű, lapos csészéjű kanalak voltak. Az 1400-1500-as éveben a francia királyi udvar számára fényűző kanalakat készítettek fémből, nemesfémből, vagy akár elefántcsontból.
Az általunk ismert és használt kanálforma a 18. században alakult ki.
Ebben az időszakban a kanál mellé kanálmelegítő is dukált, hiszen például a viktoriánus háztartásokban a szobákat kandallóval fűtötték, ami többnyire távol volt a konyhától. Az ételek ugyan melegen érkeztek az asztalhoz, az evőeszközök azonban hidegek voltak, hamar lehűtötték a fogásokat evés közben. Ezt úgy oldották meg, hogy egy talpas edényt megtöltöttek forró vízzel, és a kanalakat a nyílásba helyezték.
Itthon az 1300-as évek végéről vannak információink a kanálról, méghozzá hagyatéki leltárakból. Az 1400-as években már divat volt a főurak körében, hogy keresztelőre ezüstkanalat ajándékozzanak a kisgyermeknek. De férj és feleség között is szokás volt kanalat adni, a szeretet szimbólumaként. Telegdy Pál például, aki 1594-ben a török ellen harcolt Hatvanban, levelében azt írta feleségének, Várday Katának, hogy küldött neki egy „kalánt”, azzal egye az aludttejet (szerdiket).
Ebben az időszakban a kanál az ezüstnemű része volt, bár a formája itt is sokat változott: míg a késő középkorban viszonylag rövid volt a szára, és kerek a feje, ez a későbbiekben megnyúlt, először füge, majd kagyló alakú lett. Mai formáját az 1600-as évek végére nyerte el. Azt is érdemes tudni, hogy
a leves csak az 1700-as évek végén került fel az étlapra, addig a kanállal szószokat, kásákat ettek.
A főúri leltárokból jól látszik, hogy az étkezőasztalon megjelentek az evőeszköz készletek, emellett pedig az első kisméretű kávés és teás kanálkák, majd a merőkanál is.
S hogy manapság hányféle kanalat használunk? Nos, a lista meglehetősen hosszú, és aligha tudnánk felsorolni a teljes repertoárt. Az evő-, salátás, szedő- és merőkanál mellett ott a mártásos kanál, a kockacukor megfogására szolgáló kanál, a tojáskanál. A fagylaltos kanalak különleges kialakításúak, általában a fémtest belsejében folyadék kering, amely kissé felmelegíti a kanalat, így könnyebben adagolható a hideg nyalat. A túrázó kanál (spork) valójában egy kombinált evőeszköz, amely kanál, villa és kés egyben, és kifejezetten a helytakarékosság jegyében készült kirándulók részére.
Az aranyból készült kanalak különleges jelentőségűek egyes kultúrákban: Indiában vagy a Közel-Keleten esküvőkön vagy vallási ünnepségeken használnak aranyból készült kanalakat, amely a gazdagságot és a megbecsülést szimbolizálja. A teás- és kávéskanalak különböző kultúrákban más és más formával rendelkezhetnek, hiszen például a japán teaceremónia során éppúgy speciális kanalat használnak, mint a hagyományos török kávé fogyasztásánál. És persze mindenféle aprósághoz különböző fajta kanalat használunk, gondoljunk csak a jégkockaszedő, a fűszeradagoló kanalakra, s akkor még nem is beszéltünk az olyan speciális eszközökről, mint a hosszú nyelű, egyedi formával rendelkező halászati kanalak, amelyekkel az édesvízi vagy tengeri halakat emelik ki a vízből.
Ne feledkezzünk meg a viktoriánus Angliában híres ötvösmesterek által készített gyönyörű, díszes teáskanalakról sem, amelyek ma már muzeális értéket képviselnek! Az egyik legismertebb darabot az angol királyi család részére készítették és az aukciókon ma is szép pénzt adnak érte a gyűjtők. A királyi udvarokban készült arany, vagy ezüstkanalak, amelyeket gyönyörű faragott minták, drágakövek és egyedi ötvözetek díszítettek, szintén nagyon magas áron kelnek el az aukciókon.
Kanáltörténeti kalandozásunkat az egyetlen olyan kanállal fejezzük be, amelyről biztosan tudjuk, hogy soha senki nem fog vele enni, viszont még a Guinness rekordok könyvébe is bekerült. Ez az eszköz 16,18 méter hosszú és 11 tonnát nyom. A világ legnagyobb kanala Uri Geller, a közismert mentalista múzeuma előtt, Jaffában kapott helyet, és stílszerűen meg van hajlítva a nyele.
Nyitókép: 123RF
