A magyar női kosárlabdaválogatott meghatározó alakja, az amerikai profi ligában és több európai sikercsapatnál is megmutatja tehetségét. Juhász Dorka 26 évesen a legnagyobbak között bizonyít. Története példa arra, hogy egy magyar vidéki városból is el lehet jutni a világ élvonalába, ha megvan az elszántság és a szenvedély. Két edzés között, Törökországban értük utol. A telefon másik végén kedves, nyugodt hang, pedig néhány nap múlva ismét repülőre ül. Juhász Dorka számára ma már természetes kontinensről kontinensre utazni, pedig minden egy pécsi kosárpalánk alatt kezdődött.
Juhász Dorka pécsi lányként indult és édesanyja volt a példaképe. Pécsett a női kosárlabda legendás időszakában Balázs Hajnalka a kosárlabda hazai női élvonalában szerepelt, küzdőszelleme és taktikai fegyelmezettsége példaértékű volt. „Anyu miatt kezdtem kosarazni. Élőben már nem láttam játszani, de kiskoromban rengeteget néztem a korábbi videókat, ahol teltházas meccseken szurkoltak neki és csapatának. Láttam a régi fotókat, a pécsi Széchenyi téren többezer szurkoló ünnepelte anyut és csapatát, amikor egy-egy győztes kupáról hazatértek. Kislányként óriási motiváció volt, hogy ennyien szurkolnak nekik és milyen népszerű a női kosárlabda. Sokszor kivitt női kosármeccsekre, így hamar beleszerettem ebbe a sportba. Azt mondtam, hogy olyan szeretnék lenni, mint ő. Nagyon inspirált.”
Dorka hét-nyolc évesen kezdett kosarazni. Szívesen dobálta a labdát, tetszett neki a csapatszellem, a sport révén barátokat is szerzett. „Anyu mesélte, hogy akkoriban ha dobtam egy ziccert, cigánykerekezve mentem visszafelé, ebből is látszott, mennyire szerettem sportolni. Voltak sikerélményeim, éreztem, hogy ebből talán lesz valami. A játszótérre is kijártam labdát dobálni, ez a játék lényegében a szenvedélyem lett. Az edzők első mondata mindig az volt, hogy Anyu lánya vagyok, én is nyúlánk voltam, jó koordinációval, és persze a versenyszellem is megvolt bennem, soha nem szerettem veszíteni. Volt bennem egy természetes tűz, hogy megmutassam magam és nyerjek, ez vitt előre a karrierem során. A szüleim pedig biztosították számomra a támogató hátteret.”
A kislány minden nap edzett, iskola után irány az edzés. Szombatonként meccs. „Amikor bekerültem a felnőtt csapatba, akkor esténként edzettem, délután pedig tanultam. Ha dupla tesiórám volt, akkor átszaladtam egyéni edzésre. Minden napom percre pontosan be volt osztva. És a tanulásra is mindig nagyon odafigyeltem. A családom tudta, hogy nagyon elszánt vagyok és sok mindenről le tudok mondani a céljaimért. Amikor már az U16-17-18-ban játszottam, akkor a nyári családi nyaralások helyét is átvették az edzőtáborok, de tudtam, ha valamit el akarok érni, akkor minden szabad percemet arra kell fordítanom, hogy egyre jobb legyek."
Dorka azt is megtapasztalta az évek során, hogy a kosárlabda mellett fontos a pihenés, a barátokkal töltött idő, az utazás. Nagyon fontosnak tartja a mentális egyensúlyt, egy korábbi sérülése során érezte meg a fontosságát, olyannyira, hogy ez a pályaválasztását is befolyásolta. „17 évesen elszakadt a keresztszalagom, nagy műtétem volt és egy teljes évet ki kellett hagynom. Akkor nagyon sokat segített a sportpszichológus, a felépülésem után úgy gondoltam, én is szívesen segítenék más sportolóknak. Régen tabu volt és a gyengeség jelének tartották, ha valaki szakemberhez fordult, ma már teljesen természetes. Az Ohio State University-n 3 éves alapképzésen sportpszichológiát tanultam, majd Connecticutban mester- és kiegészítő diplomát. PHD-re is készülök, de majd az aktív sportpályafutásomat követően.”
Kontinensek között utazik, repül, különböző kultúrákba csöppen, gyakran akár havonta is. Dorka azt mondja, ez ma már természetes számára. A fordulópont az volt, amikor 18 évesen kikerült az Egyesült Államokba, hiszen addig ott volt számára a szülői háttér, bármire is volt szüksége. Ha beteg lett, orvos apukája állt hadrendbe, a hétköznapi ügyes-bajos dolgokban anyukája segítette. Amerikában meg kellett tanulnia az önállóságot, mindent magának kellett megoldania. Az évek során számos kultúrát ismert meg, sok országból, mindenféle vallású barátja lett, így egyre nyitottabbá vált.
Amikor bekerült az amerikai profi ligába, a Minnesota Lynx csapatába, a WNBA mezőnyében, a legjobbak között találta magát. A 144 fős elit egyik tagjaként úgy érezte, egy álom vált valóra. Abban a szezonban ő volt az egyetlen magyar játékos, és olyan ellenfelekkel találta magát szemben, akiket korábban a tévében nézett. Olyan klasszisok ellen játszhatott, mint Diana Taurasi vagy Candace Parker. „Az első pillanatokban szinte felfoghatatlan volt számomra, hogy egy pályán vagyunk, de az első rácsodálkozás után már nemcsak azt élveztem, hogy ott lehetek, hanem bizonyítani akartam, hozzátenni a játékhoz. Ezek a találkozások tudatosították bennem, hogy a világ élvonalában játszom.”
A profi karrierrel együtt járó folyamatos utazás és külföldi lét az évek során Dorka számára természetessé vált, de a honvágy érzése sosem tűnt el teljesen. „Főleg az első éveimben volt nagyon nehéz, új kultúra, új világ, nem tudtam hazajönni karácsonyra. A honvágy folyamatosan bennem van, hiszen a család és a barátok nagy része is otthon van, de megtanultam kezelni, sokat beszélünk videóhívással a családdal, napi szinten elmesélem, mi van velem. A szüleim évente meglátogatnak, és persze a kinti új barátaim, ismerőseim szebbé teszik az életemet.”
Dorka, aki egykor pécsi kislányként cigánykerekezve futott vissza egy sikeres ziccer után, ma a világ legjobbjai között játszik. A lelkesedése azonban mit sem változott. A tűz, ami gyerekként benne égett, ma is hajtja kontinenseken és időzónákon át. Juhász Dorka története nemcsak egy sikeres sportkarrier krónikája, hanem arra is emlékeztet, hogy a vidéki kosárpályán született álmokat valóra lehet váltani.
Borítókép: Rátgéber Akadémia engedélyével
Kicsi lány, extrém ugratások, brutális tempó
Mohácsi Zsófi quaddal hódítja meg a világot
