A húsvéti ünnepkör egyik legszebb és legősibb hagyománya a tojás díszítése. A tojásírás – vagyis a viasszal rajzolt mintákkal készült hímes tojás – évszázadok óta része a magyar népi kultúrának. A díszítés nemcsak kézműves tevékenység, hanem jelképekkel teli hagyomány: a minták a természet ébredését, a termékenységet, megújulást vagy védelmet szimbolizálnak. Húsvét közeledtével sok családban ma is előkerül az íróka, a viasz és a festék, hogy a tojásokon újra életre keljenek ezek a régi motívumok.
Mosonyi Éva népi iparművész, tojásíró nagymamájától tanulta a tojásírás művészetét, amelyet azóta továbbvisz, hogy megőrizze ezt a csodás húsvéti hagyományt. A családi örökségről, a tojásírás hagyományáról és annak mai szerepéről beszélgettünk vele.
„A nagymamám, Kungl Mihályné Éva néni Kékesden született 1923-ban. Ők voltak a falu vízimolnárai. Köztiszteletben álltak, és gyakran adtak otthont az asszonyoknak akár felolvasásokra, akár közös tojásírásra. A nagy padláslesöprések után el kellett költözniük. Már születésemtől együtt laktunk Pécsett. Ide elhozta magával Kékesd tojáshímeit.
Ezek általában virágok voltak, az én első tanult mintám a gereblyés volt, ami ma is nagyon népszerű. Szép fehér héjú tojásra írtuk a mintákat, majd sárgítóba, végül piros festőlébe tettük. Ez a tevékenység Húsvét előtt megszokott volt a családban. A gáztűzhely mellett készültek a tojások viasszal, írókával. Az egész konyha csupa füst volt az apró konzerves dobozban melegített viasztól, ami hozzátartozott a húsvéti készülődés illatához. Ebben nőttem fel.”
Amikor a Néprajzi Múzeumba mentek az osztálytársakkal, Éva nagyon elcsodálkozott, hogyhogy kiállítják azokat a hímes tojásokat, amiket bárki meg tud csinálni. Ekkor szembesült először azzal, hogy nem mindenkinek adatott meg ez az örökség. Aztán az élet másfelé vitte, a tojásírás néhány éven át csipkerózsika álmát aludta. Persze nem sokáig. „Amikor elkezdtem tanítani, az osztályomnak nemcsak a betűket tanítottam meg írni, hanem a tojásokat is. Aztán bővült az érdeklődők köre, jöttek tanulni a szülők, kollégák. Ennek sikere után csatlakoztam a Kaptár Egyesülethez, és a családi hagyományból szép lassan tudatos, egész éven át tartó kutatás és alkotás lett, így komoly mintakincs gyűlt össze.”
Éva Pécsett, az Európa Kulturális Fővárosa eseménysorozathoz kapcsolódva 2010-ben 2010 darab saját készítésű, különböző mintájú hímes tojásból rakott fészket/ fotó: Mosonyi Éva
S hogy miért pont a tojás vált a húsvét legfontosabb szimbólumává? A tojás forma utánozhatatlan, matematikailag szinte leírhatatlan forma, az emberek már évezredekkel ezelőtt is bűvös hatást tulajdonítottak neki, és különféle eredetmondák kapcsolódnak hozzá. „Vannak népcsoportok, akik azt tartják, hogy az egész világ keletkezése is az úgynevezett őstojásból származik. A finnek is a Kalevala ősi eposzukban így írnak erről:
A tojásírás Kárpát-medencei hagyomány. Az írott tojás elnevezés a technikából adódik, a szőlővesszőre egy kis fém rudacskát erősítenek, ha viaszba mártják, vonalakat lehet rajzolni, ez adja a mintát.
„A tojásokat függőlegesen és vízszintesen is körbe ívelik az úgynevezett osztókörök. Ez nagyon praktikus a tojásírónak, mert így eligazítja a szemét ezekre a négy vagy nyolc részre osztott felületekre. Maguk az osztókörök, ahogy egymást metszették, keresztet alkottak, ez már maga egy vallási szimbólum. Egy erdélyi asszony, Tankó Anna szerint a metszéspontnál találkozik a Jóisten az emberrel. A mintáknak többsége a mindennapi élethez kapcsolódó motívum volt. Tavaszi virágokat, tulipánt, gyöngyvirágot, falevelet, ágacskákat rajzoltak rá.
Voltak gereblyével, ásóval, boronával díszített tojások, ezek a jó termés iránti vágyat szimbolizálták. A csillag formájú díszítésnek varázserőt tulajdonítottak. A minták következő nagy csoportja az állatos, ezeken nem teljes állatfigurák jelentek meg, hanem csak egy-egy testrész, például a kakas taraja, a tyúk lába vagy a béka „segge’.
Minden mintának jelentése és jelentősége is volt. Például az a lány rajzolt kakastarajos tojást, aki eladósorban volt. Ha az a legény jött locsolni, akit szívesen elfogadott volna párjául, akkor ilyen tojást adott ajándékba, ezzel tudtára adva, hogy van esélye nála. Ez néma jelrendszer volt, amit mindkét fél ismert.”
S hogy hogyan maradhat meg a hagyomány ma is? Többek között Mosonyi Éva fáradhatatlan tevékenységének köszönhetően. „Eredendően ez a családi örökségem, melynek fennmaradásáért felelősséget érzek. Abban bízom, hogy a tojásírásra már megtanított asszonyok a családban továbbadják a hagyományt, így nagyanyáról unokára, vagy anyáról lányára öröklődik majd. De itt vannak a kézműves foglalkozások is országszerte, amik nélkül nincsenek húsvéti rendezvények. Ilyenkor elővesszük ezt a hagyományos technikát, elmegyünk a múzeumokba és tanítjuk a gyerekeket, elmondjuk a mintakincsről, hogy ezek nemcsak díszítőelemek, hanem jelentéssel bíró jelek, amiket rárajzolunk, és megpróbáljuk ilyen módon éltetni a hagyományt. Az sem baj, ha valaki ügyetlenebb, ha félrecsúszott a vonal. A múzeumban őrzött tojásokon is látjuk, hogy azok sem voltak tökéletesek. Régen a háziasszonyok Nagyszombaton, a tojásírás napján felkeltek, az állatok etetése után odaálltak a tűzhelyhez és gyorsan megcsinálták a tojásokat, hiszen várta őket a többi feladat. Nem a tökéletes eredmény, hanem a tevékenység és a cél volt a fontos Mi lett a főtt tojásból készült hímes tojások sorsa? Elvitték a templomba a megírt, megfestett tojást, sonkát a barkával, a kaláccsal és a pap megszentelte. Hazamenve a húsvéti terített asztalnál megtörték – akár a legszebb hímes tojást is -, és megették. Húsvét hétfőn a locsolásért cserébe is ajándékozták..”
Sokan ma is különböző okokból kezdenek el hímes tojást készíteni: van, aki tudatosan a hagyományőrzés miatt, mások a kreativitás vagy az ünnepi hangulat kedvéért. Egyre többen azért fordulnak a tojásírás felé, mert fontos számukra a természetközeli szemlélet, és inkább valódi hímes tojást készítenek, mint műanyag díszeket használnának. Mosonyi Éva szerint azonban fontos, hogy a tojásírás ne csupán dísztárgykészítés legyen. Régen mindig főtt tojást díszítettek, amelyet aztán a húsvéti ünnepkör során elfogyasztottak vagy a locsolóknak adtak. És elfogyott az összes. A következő évben pedig újra el kellett készíteni. Éppen ez az évről évre ismétlődő cselekvés tartotta életben a hagyományt, hiszen a tojásokat nem őrizték meg dísztárgyként, hanem minden húsvétkor újakat készítettek.
A tojásírás ma is élő gyakorlat: múzeumokban, kézműves foglalkozásokon és ünnepi rendezvényeken egyre többen találkoznak vele. Mosonyi Éva rendszeresen tart bemutatókat, ahol bárki kipróbálhatja a technikát. Gyakran előfordul, hogy aki egyszer kipróbálja, az a sikerélmény hatására a következő években is újra előveszi az írókát. „Az sem baj, ha valaki ügyetlenebb – a lényeg, hogy leüljön és elkezdje. Már az első tojás is sikerélményt ad és onnantól kezdve elvarázsol bennünket.”
A hagyomány jelentőségét az is mutatja, hogy 2019-ben a tojásírás élő hagyománya felkerült a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére, és jelenleg is zajlik az a folyamat, amelynek célja, hogy a Magyar Értéktárba, majd később a Hungarikumok közé is bekerüljön. Mindezek motorja Mosonyi Éva. A tojásírás azonban nem elsősorban listákon és címeken keresztül marad fenn, hanem a mindennapi gyakorlatban. Amíg húsvét előtt valaki előveszi az írókát, viaszt melegít, és megrajzol egy virágot vagy egy kakastarajat a tojás héjára, addig ez a több évszázados hagyomány tovább él – nagymamáktól unokákig, évről évre újra megszületve.
Mosonyi Éva számára a tojásírás nemcsak mesterség vagy hagyományőrzés. Amikor leül a viasszal és az írókával, gyakran úgy érzi, mintha a nagymamája ott állna a háta mögött, és csendben, helyeslően figyelné a munkáját. Talán éppen ez a hagyomány igazi titka: hogy a mozdulatok, a minták és az ünnepi készülődés nemcsak tárgyakat hoznak létre, hanem láthatatlan kapcsolatot is teremtenek a generációk között. Így válik egy nagymama tudása és szeretete élő örökséggé – amely minden húsvétkor újra megszületik a tojásokon.
Fotók: Mosonyi Éva
