Áprilistól június végéig a leggyorsabb a vegetáció, és nincs nap, hogy ne kaszálna, ne nyírna füvet valaki. A kert úgy szép, ha ápolt, ha a fűszálak formára, méretre nyírva állnak. Sokszor gondolkodom rajta: vajon azok-e a ZÖLD kertek, amelyek tujasorból és lehengerített gyepszőnyegből állnak? Mennyire fenntartható, madár- és méhbarát a fűtáppal locsolom-hetente lenyírom-kukazsákban elvitetem program? Mennyi időt, energiát, vegyszert igényel? Mennyire szolgálja az élővilágot, a Föld fennmaradását, a gyermekeink jövőjét? Mitől lesz egy porta „tiszta udvar, rendes ház”? A lebetonozott és műfűvel beborított kerttől?!
Azt hiszem, mindenki más választ adna erre a kérdésre. Az én válaszom a mi kertünkben található: a környéken talán a legvirágosabb, és méhek zümmögésétől messze a leghangosabb kicsiny birodalmunkban.
Ez a terület vegyszereket nem lát, annál több széthordott komposztot, gyógynövényekből erjesztett trágyalevet, csalános lombtrágyát.
A levágott zöld – ami nem fű, hanem réti gyep – mulcsként kerül a növények alá. Esővízzel öntözünk, a kert végében futó patak reggelente kellemes párát biztosít a még oly forró napokon is.
A patakban mocsári teknősök élnek – olykor felballagnak a kertbe is. A hódoknak évekig csak várát sejtettük, nemrég körberágott fákkal bizonyították létüket – bár őket még nem sikerült megfigyelni. Csizmában járok a kertben, mert rézsiklóval és rákosi viperával is volt szerencsém (!) találkozni – bár velük nem vagyok túl jó barátságban, kértem is őket, húzzanak el innen gyorsan tekeredve melegebb helyekre. A vakondoktúrásokra is haragszom, amikor a legszebb palántácskáim látják kárukat – de nekik is élniük kell valahol.
Vannak békáink is, és olyan sokféle madarunk, melyeket nem is tudnék felsorolni,
madarász ugyan nem vagyok, de a gólyát, a kócsagot, a gerlét, a búbos bankát és a fácánt ismerősként köszöntöm.
A rengeteg színes, illatos virág lepkék, rovarok ezreit vonzza. Mindig nagy dilemma, mit csináljak velük: mert a konyhában sorjázó hangyák, a combomba harapó darázs, a rózsámat elfogyasztó rózsabogár, a mindenhol csatangoló büdös poloska csak bosszúság – de kiirtani mindet, biztosan nem jó megoldás. A virágokra igazán veszélyeseket kézzel gyűjtöm össze, a hangyák ellen egy speciális illóolaj-keverék vált be, a levéltetvek elűzésére is van többféle titkos praktikám – igaz, ez mind-mind időt, türelmet és fáradságos munkát igényel. Igazi kerti meditáció, ami egyben testmozgás, napfényfürdő – vagyis pompás pihenés a számítógépes munka levezetéseként.
A virágokból mindig csak annyit vágok, amennyi szükséges: a többi virul, magot érlel vagy megszárad – kinek, mi a dolga. Énekelek is nekik, beszélgetek velük – már az aprónép is emlékszik rám, mennyit daloltunk egy hosszú és megerőltető tél után a levenduláknak, hogy ébredjenek már fel téli álmukból…
Az árokpart is méhbarát
– legalábbis annak szántam. Osztrák mintára vadvirágokkal vetettem be, és vártam, hogy csodájára járnak.
Hát nem. Az én színes-szépséges méhlegelőm szúrta a szomszédok szemét. Pedig szép kis táblát is festettem hozzá, a félreértések elkerülése végett. Tán beteg a szomszéd, vagy elromlott a kaszája? Miféle rendetlen porta ez, hogy néz ki?! Ilyenért büntetés jár, vágd le, mielőtt feljelent valaki „környezetszennyezésért”!! Hetekig hezitáltam, aztán beadtam a derekam, és egy szép júniusi szombaton megfentük a kaszát. Aztán nyár végére törpe napraforgók, későn kelt körömvirág sárgállott benne, zöldült, míg máshol kiégetten-aszott sárgán szomorkodott. „Gazos, ronda” – mondták az erre járók, nem is szerettem már találkozni, vitatkozni velük.
Idén újra megpróbálom, szépen nő, tábla kitéve, egyelőre a szomszédok nagy ellenérzésére, de bizakodom, hogy hamar belátják: ez nem a lusta asszony műve, hanem a gondoskodóé.
Nyitókép: Halmos Monika / Rózsakunyhó Alkotóműhely
