Magyarország madarai: a szuharbújó

A szuharbújó (Cisticola juncidis) egy Dél-Európában, Észak-Afrikában, Ázsiában és Ausztráliában honos kis madár, amely a nyílt, síkvidéki vizes területeket kedveli: gyakori vendége a nádasoknak és rizsföldeknek. Többnyire állandó madár, de tavasszal és nyáron előszeretettel elkóborol más vidékekre, így költőhelyeitől északabbra fekvő tájakon is észlelhető. 

Az 1800-as években Észak-Afrikában nemcsak a mezőkön és a nádasokban, hanem a pisztácia-, datolya- és akácbokrokban is megfigyelték fészkelését.

A korabeli ornitológusok szerint „a növényszárakon való mászkálásban vetélkedik a nádi poszátákkal, de kisebb körben mozog s felriasztva, sohasem repül messze, hanem legfölebb néhány méternyire”.

Fotó: Flickr / Derek Keats

A szuharbújó rovarokkal táplálkozik, de étlapján szerepelnek kisebb csigák is. Zsákmányát főleg a fű és a gabona leveleiről szedegeti, néha azonban a földről is gyűjt ezt-azt. Fészkét nagy gonddal építi, különleges technikát alkalmazva:

„A levelek széleibe ugyanis lyukakat szúr s egy vagy több szállal összevarrja őket.

Ezek a szálak pókhálóból vagy növények gyapjából valók, nem egyforma vastagok s nem is valami hosszúak (legfölebb akkorák, hogy két-háromszor vannak két-két levelen keresztül öltve), helyenként felgombolyodók vagy két-három ágba szakadók.

A fészek belsejében leginkább növények gyapját láthatjuk, közbe-közbe pókhálóval összefűzve. A fészek felső- és oldalrészein a külső és belső falazat érintkezik egymással, alul azonban a kettő között száraz levelekből és virágokból való vastagabb vagy vékonyabb réteg kerül, hogy a tojások ágyazása tömött legyen. A falazat felső harmadában van a bejáró lyuk. Az egész alkotmány alakja hosszúkás zacskószerű vagy tojásdad” – szól a mestermű részletes leírása. 

Fotó: Wikipedia / Tohm Hasi

Sokáig vita volt a szakemberek közt arról, hogy a szülőpáros mely tagja veszi ki a részét a fészek építéséből, mígnem hosszas megfigyelések során arra jutottak, hogy nem a tojó, hanem a hím a nagy építőmester. Amikor a fészek elkészül, és alja elég tömötté vált, akkor kezdi a tojó lerakni tojásait.

A tojó már ül a lerakott tojásokon, amikor a hím még mindig napokig fáradozik a falazatok fölépítésén és a falevelek összetartásán.

Egy biztos: mindkét szuharbújó szülő gyengéd és gondoskodó szülő hírében áll, így nem csoda, hogy a kikelt fiókákkal megalakuló családról szeretetteljes leírásokat olvashatunk: „Amikor a fiókák szerencsésen kirepültek, a család igazán vonzó képet nyújt. Az egész társaság ide-oda ugrál, mászkál, szálldos és futkos a füvön és a gabonán s ha a szülők egyike valami rovarral közeledik feléjük, az egész gyermeksereg farkát feltartva szinte nevetséges módon veti magát az élelmet hozóra, mindegyik első, mindegyik a kényeztetett akar lenni.” 

Fotó: Wikipedia / Thom Hasi

Az igazi különlegességnek számító szuharbújóról nem sok információt olvashatunk a korabeli leírásokban, ezért igyekeztünk a dolgok mélyére ásni. Meglepetésünkre találtunk is pár érdekességet hazai előfordulásáról, és bizony több olyan esetet is sikerült feltárnunk, amelyek azt látszanak igazolni, hogy a 2006-os észlelésen kívül további hazai megfigyeléséről is számot adhatunk.

1949. szeptember 26-án Nagykovácsi határában Dandl József és Farkas Tibor az országúttal párhuzamosan húzódó száraz patakmederben poszátákat gyűrűzött, amikor az árokparton egy kis bokor alsó ágain barna, fülemüle nagyságú madarat pillantott meg. „Szerintem a madár kétségtelenül szuharbújó (Erythropygia galactotes ssp.) volt” – írja az Aquila-ban. Itt azonban fontos megjegyeznünk, hogy a Dandl-féle észlelés bár magyar elnevezésben a szuharbújót jelöli meg észlelt fajként, a hozzá kapcsolt tudományos név nem a szuharbújót jelöli, így a szuharbújó megfigyelésének ténye ez esetben megkérdőjelezhető.

Fotó: Flickr / Derek Keats

Nem úgy egy 1989.-es eset, ahol egyértelműen a szuharbújó észleléséről ír a szerző. A dátum 1989. április 28., a helyszín Zám és Nagyiván határa. A megfigyelést bár jelentették,

a megfigyelők elégtelen száma miatt a Nomenclatura Bizottság nem fogadta el, ezért a szuharbújó nem kapott helyet Magyarország madarainak jegyzékében. 

Fotó: Flickr / Derek Keats

„1989. április 28-án a Hortobágyi Nemzeti Parkhoz tartozó Zámon, illetve a Nagyiváni-pusztán végeztem természetvédelmi őrszolgálatot. A két puszta határán, de már a nagyiváni oldalon egy gabonavetés található. Az elbitangolt Hereford marhák a tél folyamán szinte állandóan kártékonykodtak a búzában, fél méter széles, kanyargós csapásokat tapostak benne. Egy ilyen csapáson haladva egy feltűnően apró termetű énekesmadarat riasztottam meg, amely előbb futkosva, ugrándozva, majd pár métert továbbrepülve menekült, de leszállás után is az ösvényen maradt, így 9—10 méterről távcsővel alaposan megszemlélhettem.

A felülről sárgás-vörhenyes, alulról halvány agyagsárgás színű madár fején jól látszott a sűrű csíkozás.

Második felrebbenésekor vöröses színű farktollait is jól megfigyelhettem. Harmadszor kb. 20 méterrel távolabbra repült, egy másik marhacsapásra, miközben kb. 3 méter magasra emelkedett. Ekkor jól láthattam a farktollak alsó mintázatát, a jellegzetes fehér foltokat is. A rendkívül apró testnagyság és a fentiekben ismertetett jellegzetes bélyegek alapján a madarat szuharbujónak határoztam meg. A megfigyelés idején a búzavetés már kb. 40—45 cm magas volt. A többször is felriasztott madár nem hagyta el a gabonaföldet, jóllehet egészen közel, alig 50-60 méterre egy magasfüves mocsárrét és kisebb nádas is található” – szól Dr. Kovács Gábor részletes leírása. 

Fotó: animalia.bio

Bármennyire is mélyre ásunk tehát, a szuharbújó hazai előfordulásainak valós száma örök rejtély marad, és talán csak a legszerencsésebbek találkozhatnak példányaival. Ha mégis úgy alakul, hogy utunkba akad egy bátor példány, ne felejtsük:

a szuharbújó idehaza védett, természetvédelmi értéke 25 000 forint.

Nyitókép: Flickr / Derek Keats