„Csip-csip csóka, vak varjúcska…”– kezdődik a sokak által ismert mondóka. De valaha elgondolkodtunk-e azon, hogy kit takarhat a vak varjú kifejezés? Valószínűleg nem, és az is valószínű, hogy a legtöbben egy teljesen más faj irányába gondolkodnánk – mert valljuk be őszintén:
melyikünknek jutna eszébe, hogy a vak varjú nem más, mint a bakcsó?
Pedig a valóság pontosan ez: az egyik leggyakoribb hazai gémfélénk, a bakcsó áll a vak varjú kifejezés mögött, sőt: az igazság valójában az, hogy eredetileg nem is volt vak az a varjú, hanem „kvak varjú” kifejezéssel hivatkoztak rá, a „vakká válás” tehát puszta szövegromlás. Beke József, a Zrínyi-szótár készítője szerint a bakcsó éjjelente oly gyakorta hallható hangja olyan, mint egy rekedt krákogás, ezért lett az orosz nyelvben is kvakva a neve.
A bakcsó Eurázsiában, Afrikában, Észak- és Dél-Amerikában is elterjedt gémféle – idehaza legtöbbször vegyes gémtelepen találkozhatunk vele: kócsagok, kárókatonák és szürke gémek társaságában. A megfelelő élőhelyeken viszonylag nagy telepei alakulhatnak ki, de minden pozitívuma mellett ez azzal is együtt jár, hogy az ott bekövetkező változások sok költőpár életére hatással vannak, így egy esetleges kedvezőtlen változás hatására sok költés meghiúsulhat.
A bakcsó általában egyszerű fészket épít utódai számára, vékony ágakból. Ebbe 3-5 tojást rak, amelyeken három hétig ül. Mindkét szülő kotlik, és a lelkiismeretes hím a fiókák gondozásában is részt vesz. A faj jellemzője, hogy
éjszaka aktív – valószínűleg ezért nevezi a népnyelv éjjeli varjúnak.
Alkonyatkor tömegesen lepik el a táplálkozóhelyeket, ahol lesben állva vadásznak zsákmányukra: kétéltűekre, rovarokra, halakra.
Kisebb állományai megtalálhatók a Dráva- és az Ipoly völgyében is, de az alkalmas vizes élőhelyek hiánya miatt a Duna–Tisza közi homokhátságról és a Dunántúlon, illetve az Északi-középhegység területein hiába keressük.
A bakcsótelepek rendkívül érzékenyek a környezeti változásokra,
ezért a hazai természetvédelmi tevékenység egyik fő célkitűzése a fajjal kapcsolatban az, hogy az ártéri és hullámtéri telepeknél a fészkeknek otthont adó fákon és azok pufferzónájában ne történhessen az erdőállomány szerkezetét hátrányosan befolyásoló tevékenység. Nádi kolóniáinál nádaratás esetén nagy körültekintéssel kell eljárni, gondoskodva a megfelelő méretű és kiterjedésű, fészkelésre alkalmas nádas meghagyásáról.
Ha egy-egy természetközpontú regény elolvasásakor a kakcsó, a vasfejű, a vakkánya, a kakata, a kvakker vagy az oláh pap kifejezésekkel találkozunk, akkor bátran gondoljunk a bakcsóra, mert bizony ennyi névvel illették már az évszázadok során. „A hímek nyugodtan üldögélnek a fészkek közelében, a faágakra sorakozva, behúzott nyakkal, nagy szemeiket reánk meresztve, egylábúskodva, mint valami búsuló barátok. Az „oláh pap” népies nevük bízvást erre a kucorgásukra céloz” – olvashatjuk a fajról szóló beszámolókban.
Hasonlóan érdekes az a leírás is, amely a telepeken zajló mindennapokba enged betekintést:
„Hogyha holmi szárnyas ragadozó nem zavarja föl őket, hát egymás között is elég okot találnak kölcsönös böszörködésre, vagy arra, hogy lármázva üldözzék egymást és szembeszálljanak egymással, még pedig többnyire fölemelkedés közben. Ilyenkor gyakran furcsábbnál-furcsább, nevetséges helyzetbe kerülnek s szakadatlanul zajongnak. Amikor ugyanis egyik kotoló tojó esetleg holmi ágat vagy más efélét csent a szomszéd fészekből s zajos ellenszegülésre talált, ugyanakkor talán a mellette álló hím, a fölötte ülő szomszédjának lábát vagy ujját csípte meg. Ez védekezve kiterjeszti szárnyát, csőrét ellátja s iparkodik visszafizetni a bántódásért, a támadó fél azonban fölemelkedve addig üldözi, míg az ág végén az üldözött kétségbeesésében neki nem bátorodik, avagy pedig szárnyra nem kap. Utóbbi esetben rendszerint nincs mit tartania további szorongatástól, előbbi esetben pedig a támadót hasonló módon veri vissza. Nevetséges az a sok hűhó semmiért! Széttárt csőrüket, haragtól vérben forgó, szikrázó nagy szemeiket, csodálatos forgolódását testüknek, fölmeresztett üstöküket, fenyegetően megemelt szárnyukat, visszakapott és előre pattanó fejüket látva és végtelenül váltakozó érdes kráu, kráu, kreu, kréé szavukat hallva már-már azt sejtjük, hogy a dolog életre-halálra való küzdelemben végződik s lám alighogy érintik egymást, mégpedig épen csak szárnyuk hegyével, vajmi ritkán csőrükkel is. Homéri hősökként és istenekként lármáznak és fenyegetőznek, de ezzel beérik.”
A bakcsót (Nycticorax nycticorax) 1954-ben nyilvánították védetté: fokozottan védett madarunk. Természetvédelmi értéke 100 000 forint.
Nyitókép: 123RF
