A harlekinkatica története jó példája annak, hogy milyen kockázatokkal járhat idegenhonos fajok szándékos betelepítése, és mennyi mindenre nem gondolunk, amikor gyorsan akarunk megoldani egy problémát.
A harlekinkatica (Harmonia axyridis) napjaink egyik legismertebb és legtöbbet kutatott inváziós rovarfaja, amelynek őshazája Kelet-Ázsia, és amely őshazájának természetes élőhelyén fontos szerepet tölt be a levéltetvek állományának szabályozásában. Rendkívül változatos színezetével a genetikai sokféleség egyik klasszikus példája. Természetes környezetében a levéltetvek és a pajzstetvek hatékony pusztítója, és emiatt kiváló lehetőség a biológiai növényvédelemben. Kezdetben Európába és Észak-Amerikába is ezzel az ígéretes biológiai védekezési megoldás lehetőségével repült be, azonban idővel súlyos ökológiai és gazdasági problémák forrásává vált.
Biológiai védekezésből invázió
A 20. század elejétől a harlekinkaticát világszerte alkalmazni kezdték a biológiai növényvédelemben: 1916-ban Észak-Amerikába telepítették be, majd az 1960-as és az 1980-as évek között az Egyesült Államok több államában is szabadon engedték a mezőgazdasági kultúrákban. Európában hasonló célok miatt az 1960-as évektől kezdődtek meg a vele kapcsolatos kísérletek, a 1990-es évektől pedig kereskedelmi forgalomban is elérhetővé vált. Nem is véletlenül, hiszen a kezdeti tapasztalatok igen kedvezőek voltak: a harlekinkatica rendkívül hatékonyan pusztította el a levéltetvek tömegeit.
A gond azonban ott kezdődött, amikor a szakemberek alábecsülték alkalmazkodóképességét, és későn eszméltek fel: a faj több kontinensen is önfenntartó állományokat hozott létre, és gyors terjedésbe kezdett. Az Egyesült Államokban 1988-ban jegyezték fel első stabil populációit, Európában pedig 1999 után indult meg robbanásszerű térhódítása.
Napjainkra a harlekinkatica Európa nagy részén meghonosodott, olyannyira, hogy Belgiumban, Hollandiában, Németországban és Franciaországban is az egyik leggyakoribb katicabogár-fajjá vált, ráadásul olyan országokban is megjelent, ahová soha nem telepítették be szándékosan. Hazánkban először 2008 februárjában figyelték meg Szigetszentmiklóson, a Ráckevei-Duna közelében, egy fás állományban. Merkl Ottó jelentette először észlelését. Mivel Magyarországon a harlekinkaticát hivatalosan soha nem alkalmazták biológiai védekezésre, jelenléte nagy valószínűség szerint a természetes terjedés vagy a véletlen behurcolás eredménye.
Az alkalmazkodás mestere
Ahogyan azt már korábban is említettük: a harlekinkatica rendkívül tág tűrésű faj. Elsősorban a fás és cserjés élőhelyekhez kötődik, de találkozhatunk vele réteken, mezőgazdasági területeken, vízpartokon és városi parkokban is. Sajnos kivételesen jól alkalmazkodott az emberi környezethez is: ősszel nagy tömegben gyűlik össze az épületek falán, majd telelőhelyet keresve a lakásokba is behúzódik, sokszor igen nagy csapatokban lepve el a nyílászárók környékét.
Mivel nagyobb testméretével és gyors szaporodásával megelőzi a kisebb őshonos katicafajokat, és a táplálékot is eleszi előlük, gyakorlatilag "halálra éhezteti" őket, miközben fokozatosan szorítja őket az élőhelyekről. Ráadásul mivel a harlekinkatica nem válogatós a táplálékát illetően, a levéltetű állomány meggyérülése esetén gyakorta fogyaszt el más rovarokat is, így például a rokon katicafajok petéit, lárváit is megeszi. És ha ez még nem lenne elég, lárvájának testében rossz ízt adó és mérgező anyagok halmozódnak fel, amelyek nehezen fogyaszthatóvá és nem kedveltté teszik más rovarok számára, így sokkal nagyobb arányban élik túl állományai a predátorok támadásait. Végül azt sem hagyhatjuk ki a sorból, hogy a hazai katicafajokkal ellentétben nagy távolságokat is képes berepülni, így terjedése gyors, az adott területre gyorsan és nagy tömegben bevándorló egyedek pedig komoly konkurensévé válhatnak a természetes állományoknak.
Nem véletlen tehát, hogy az Európai Unió által támogatott DAISIE projekt a harlekinkaticát a „száz legveszélyesebb inváziós faj” közé sorolta.
Életmódja és táplálkozása
A harlekinkatica színe és mintázata rendkívül változatos, Európában azonban főként a vöröses alapszínű, fekete pettyes forma succinea a leggyakoribb. Magyarországon évente három nemzedéke fejlődik, de kedvező körülmények között akár négy nemzedékkel is számolhatunk. Táplálkozását tekintve elsősorban ragadozónak mondható: fő prédáját a levéltetvek alkotják, ám amikor ezek elfogynak, más rovarokra, köztük őshonos katicabogarak lárváira és imágóira is rátámad. Ez az úgynevezett „intraguild predáció”, vagyis az a jelenség, amikor a ragadozók egymást zsákmányolják, esetünkben komoly versenyhátrányba hozva ezzel a hazai fajokat. Ha valamilyen okból ez sem valósulhat meg, akkor pedig táplálékhiány esetén a gyümölcsöket – például az almát, a körtét és a szőlőt is fogyasztja.
Gazdasági problémák
A harlekinkatica a mezőgazdaságban is komoly károkat okozhat, például tömegesen jelenhet meg a szőlőültetvényekben, és a bogyók megrágásával utat nyithat a gombás fertőzéseknek, és a mustba kerülő alkaloidák kellemetlen, keserű ízt adhatnak a bornak. Egyes borvidékeken (Tokaj-Hegyalján, Mád környékén) olyan mértékű volt az elszaporodása, hogy az a szüretet is akadályozta. Bár nem klasszikus gyümölcskártevő, tömeges jelenléte esetén rágási sérüléseket okoz, ami rontja a termés piaci értékét, és növeli a másodlagos fertőzések kockázatát is.
Inváziója felborítja az ökoszisztémák egyensúlyát, ami hosszabb távon gazdasági következményekkel is jár. Az őshonos katicabogárfajok visszaszorulása miatt csökken a biodiverzitás és a természetes biológiai védekezés hatékonysága, nő a kártevők felszaporodásának kockázata, és emiatt a gazdálkodók gyakrabban kényszerülhetnek növényvédő szerek használatára, ami újabb természetvédelmi kérdéseket vet fel.
A harlekinkatica példája tehát jól mutatja természeti rendszereink sérülékenységét, az emberi tevékenység beláthatatlan hatásait, és mindannyiunkat figyelmeztethet arra, hogy sokkal átgondoltabban és felelősségteljesebben álljunk hozzá a minket körbeölelő környezethez.
