Mindannyian arra vágyunk, hogy könnyebb legyen az életünk. Kevesebb fájdalmat, küzdelmet, nagyobb biztonságot szeretnénk. Abban reménykedünk, hogy ha megszűnnek a problémák, ha végre minden a helyére kerül, akkor minden jó lesz. Pedig az élet nem feltétlenül attól lesz könnyebb, hogy megszűnnek a nehézségek. Inkább attól, hogy már nem akarunk mindenáron mindent legyőzni, megjavítani, túlélni. Amikor már megengedjük magunknak, hogy lelassítsunk, segítséget kérjünk, és ne tekintsünk kudarcként a fáradtságra. A könnyebb élet nem egy külső körülmény, hanem egy csendes belső fordulat eredménye, az a mód, ahogy megtanuljuk „hordozni" azt, ami jutott.
A könnyebb élet nem jelent problémamentes életet
Az életünk, bármennyire is meglepő, ritkán igazodik az elképzeléseinkhez, terveinkhez. Veszteségek, váratlan fordulatok szegélyezik az utunkat. Ha azt mondjuk, az a könnyű élet, amiben nincs semmi negatívum, folyamatosan csalódások fognak érni bennünket.
Ha a saját életemre tekintek, az utamat számos kudarc szegélyezi, és ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül. Érettségi után nem vettek fel az egyetemre, nem lett belőlem közgazdász. A házasságom zátonyra futott. Többször váltottam munkahelyet, és többször csalódtam szerelmekben, barátokban. Az évek során azt tapasztaltam, hogy amikor felvettem a kesztyűt, segítséget kértem barátoktól, rokonoktól, akkor mindig könnyebben átvészeltem a nehézségeket, mint amikor egyedül küzdöttem, vagy hagytam, hogy maga alá gyűrjön egy-egy nehezebb élethelyzet. A nehézségek nem attól válnak elviselhetetlenné, hogy megtörténnek, hanem attól, ahogy viszonyulunk hozzájuk.
Amire valóban szükségünk van
Számomra régóta alapvetés az, amit egy nagyon kedves ismerősömtől hallottam: én már nem azt kívánom, hogy ne történjen semmi rossz, mert az úgyis megtörténik. Azt szeretném, hogy mindig meglegyenek az eszközeim ahhoz, hogy megoldhassam a problémákat. Én is ebben a szellemiségben igyekszem élni a mindennapjaimat. Ehhez néhány éve újabb muníciót kaptam, Edith Eva Egertől.
Egy történet, ami megváltoztatott
Anyukám már több mint egy éve - stroke miatt - ágyban fekvő beteg volt, én pedig a legmélyebb lelki mélyponton folyamatosan azon gondolkodtam, hogy mivel segíthetnék neki, hogy jobban érezze magát. Elkezdtem neki felolvasni. Először rövid szövegeket, aztán rövid, vidám regényeket, majd a kezembe akadt Dr. Edith Eva Eger A döntés című könyve. Felolvastam édesanyámnak. Egyik kezemben a könyv, a másikban Anyu törékeny keze. Súlyos, nehéz történet a Döntés, nagyon nehéz mondatokkal. A szerző tizenhat éves volt, amikor a nácik megérkeztek szülővárosába, Kassára, és családjával együtt Auschwitzba hurcolták. Szüleit a hírhedt náci orvos, Joseph Mengele küldte gázkamrába, aki később arra kérte Edithet, hogy táncolja el neki a Kék Duna keringőt. Jutalmul egy vekni kenyeret kapott. Edith a nővérével együtt túlélte a borzalmakat. Évekkel a kiszabadulását követően egyetemre ment és pszichológusnak tanult, ma pedig többek között bántalmazott nőknek, poszttraumás stresszel, függőséggel vagy gyásszal küszködőknek segít.
Olvastam a könyvet hangosan, néha egymásra nézünk anyukámmal. És láss csodát, mire a nehéz történet végére értem, váratlan pozitív fordulatot állt be Anyu állapotában. Jobban lett. És ettől én is.
A döntés szabadsága
Hogy Anyu miért lett jobban attól, hogy egy holokauszt túlélő könyvét felolvastam neki? Dr. Edith Eva Eger könyvének fő üzenete: arról nem dönthetünk, hogy mi történik velünk, de arról igen, hogyan éljük meg mindazt. Ez a felismerés nem tagadja a fájdalmat, és nem is bagatellizálja. Azt mondja, hogy még a legnehezebb helyzetekben is marad bennünk egy belső tér, ahol szabadok vagyunk. Ez az a szabadság, amit senki sem vehet el tőlünk. A döntés szabadsága. A lelkünkben ott van a belső szabadság, amivel értelmet és irányt adhatunk tapasztalatainknak. Ez ott, édesanyám kórházi ágya mellett számomra egy olyan felismerést jelentett, amitől szinte teljesen euforikus hangulatba kerültem. Felismertem, megértettem, hogy édesanyám betegségét nem választottuk, nem vártuk, nem akartuk, de megtörtént. Ha hagyom, hogy maga alá temessen, belerokkanok. Szinte megváltásként jött Dr. Eger ébresztője, hogy dönthetek. Nem kell, hogy belehaljak.
A döntés mint folyamat
A döntés soha nem egyetlen látványos aktus. Inkább apró belső választások, változtatások sorozata arról, hogy hogyan reagálunk akkor, amikor valami nagyon nehéz. Áldozatként tekintünk-e magunkra, vagy olyan emberként, akinek van választása, van mozgástere? Megengedjük-e, hogy a történtek határozzanak meg bennünket, vagy mi döntjük el, hogy mit kezdünk mindezzel? Ezek a kérdések belül, csendben fogalmazódnak meg, és a rájuk adott válaszaink alapvetően meghatározzák azt, hogy mennyire lesz élhető az életünk. A kulcs a mentalitásunk, a hozzáállásunk és a belső döntési mechanizmusunk. Ez a fajta hozzáállás nem tagadja a nehézségek létét, de a kezünkbe adja a felelősséget, és a szabadságot. Például azt, hogy újradefiniáljuk a könnyebb élet fogalmát, megértve, hogy nem a problémamentes élet a könnyebb élet, hanem az, amelyikben nem roppanunk bele olyan dolgokba, amelyeket nem tudunk irányítani. Egyszerűen csak úgy döntünk, hogy elfogadjuk. Számomra ez igazán felszabadító felismerés volt.
Kapaszkodók nehéz időkben
Ez az út nem egyszerű, hiszen a gondolkodásmódunkat kell újraértelmezni, ezért különösen fontos, hogy legyenek kapaszkodóink. Ilyen lehet például az, ha igyekszünk a jelenre fókuszálni a folyamatos aggódás helyett. Ha tiszteljük a saját határainkat, és nem ostorozzuk önmagunkat, ha valami nem sikerül. Egy őszinte beszélgetés a barátainkkal vagy a család megértő jelenléte sokat segíthet. Mint ahogy az is, ha észrevesszük az apró, jó dolgokat, nemcsak a hiányt.
Nem csodaszerekről beszélek, hanem támpontokról, amelyek abban segítenek, hogy ne vesszünk el a nehézségek közepette. Könnyű élete senkinek sincs, de mindenkié könnyebb lehet, ha nem egyedül, nem túl gyorsan és nem túl szigorúan éljük. Ahogy Edith Eva Eger is vallotta: „Nem választhatjuk meg, hogy mi történik velünk, de dönthetünk arról, hogyan éljük meg.”
Mitől lesz könnyebb az életem?
Az új év beköszönte után, - általában január végére - menetrendszerűen mindenki egy kicsit csalódott lesz.
