A fogadalmak nagy lendülete mostanra csökken, és valljuk be ez senkit sem tölt el elégedettséggel. Hideg van, még mindig korán sötétedik, az elmúlt hetekben ugyan gyönyörű volt a hóesés, és a földeknek is nagy szüksége van a hótakaróra, mégis, azt hiszem nem vagyok egyedül, amikor a tél kapcsán szinte mindig Márai szavai jutnak eszembe, aki már novemberben ezt írta: “A tél egyszerre mondakör és barlang, kissé betegség kissé városiasság, s ugyanakkor vannak benne fókák, rozmárok, átutazó külföldi énekesek, diplomás hólapátolók, van benne kamillatea és forralt bor, s van benne fülledt és szorongó várakozás, mintha magunkra maradtunk volna a világban, egyedül sorsunkkal, mely zúzmarás és komor. Mindenekelőtt – és mindenekfölött – fázunk…Gyermekkorunkban szívesen lapoztunk egy színes rajzokkal ékes könyvet, melynek ez volt a címe: A tél örömei. A képeken nagyapó, keménykalappal fején, fehéren és rózsaszínen korcsolyázott, mint egy megőrült hóember, mindenfelé szánok csilingeltek, a behavazott fák violaszín csillogással álltak az alkonyi, hideg napsütésben. Mindez elmúlt…Novemberben sértődötten kezdek élni. Kezdődnek az irodalmi felolvasások, melyek untatnak, kezdődik az a csendes és szanatóriumszerű szobaélet, mikor úgy ébredünk a szürkén-nyálkás reggelre, mint a betegség napjaira, kezdődik a mesterséges fény és mesterkélt hő időszaka. Már nem örülök a télnek; csak az ifjúság tud e barbár ünnepélynek örülni. Disznótorra nem járok, mert nem bírja a gyomrom, bálba nem megyek, mert kövér és magányos vagyok, korcsolyázni nem tudok, és sízés közben mindenki eltöri sípcsontjait…A szobát befűtötték, a kályha elé állok, oly kedvetlenül, mint a rab, aki megkezdi fogházbüntetését. Öt hónapot kaptunk. Talán kibírjuk.”
Bizonyára tudnék idézni a telet ennél sokkal vidámabban bemutató irodalmi alkotásokat is, de maradjunk annyiban, hogy valószínűleg nem véletlenül lett január 23. a depresszió világnapja. És ha világhírű brit tudósokra akarnék hivatkozni, akkor találnék közöttük egy olyan mentálhigiénés szakembert is, aki egy képlet alapján kiszámolta, hogy január harmadik hétfője az év legdepressziósabb napja. Hogy a képlet valós-e vagy sem, ezt most ne fejtsük meg.
Az egy.hu szerkesztősége viszont elhatározta, hogy idén sorozatszerűen jelentkezünk egy-egy olyan gondolattal, amelyet körbejárva hűek maradhatunk szlogenünkhöz, miszerint: egy életünk van és ezt kell jól csinálni.
Az első mondatunk valójában egy kérdés lett:
mitől lesz könnyebb az életem?
Úgy döntöttünk, hogy ezt a kérdést, amennyire csak lehetséges körbejárjuk. A megszokott tartalmak mellett több olyan írásunk is lesz, amely erre a kérdésre keresi a választ, reményeink szerint sikerrel. Arra hívjuk Önöket, hogy ötleteljenek velünk. Többen okosabbak vagyunk, és mi sem gondoljuk, hogy tudjuk a tuti választ bármire. Ötleteink vannak, hogy hogyan lehetne az életet könnyíteni, milyen eszközök, gondolatok, körülmények kellenek ahhoz, hogy a hétköznapi terheket és a stresszt, jobban és kevésbé egészségkárosító módon lehessen kezelni, de nagyon szívesen meghallgatnánk Önöket is arról, hogy a saját életüket mivel teszik boldogabbá, élhetőbbé, egészségesebbé, elégedettebbé?
Elérhető-e elégedettség hosszú távon áldozatok nélkül?
Vajon képesek vagyunk-e a jelenben olyan dolgokat cselekedni, amelyekhez sem kedvünk, sem időnk, sem késztetésünk nincs, pedig pontosan tudjuk, hogy ha lenne, akkor annak a gyümölcseit leszüretelni a későbbiekben biztos elégedettséget jelentene. De megközelíthető ez a kérdés úgy is, hogy megpróbáljuk megválaszolni az ellenkezőjét: mitől nem könnyű az életem most? Sok esetben egyszerűbb kiindulópont ezt megválaszolni, és a válaszokból következően a változtatásra szoruló dolgok is egyértelműbbek lesznek. Persze csak akkor, ha a cselekvés nem marad puszta elhatározás. Azzal is tisztában vagyunk, hogy sok olyan élethelyzet van, amelyből nehéz kiutat találni, de ezekben a helyzetekben is bizonyosan találhatóak olyan pici dolgok, amelyek megváltoztatásával a nagy gondok is elviselhetőbbé válnak.
A “mitől lesz könnyebb az életem” kérdésre sok válaszunk azonnal készen áll, felsorolni is nehéz lenne: több pénz, jobb körülmények, magasabb beosztás, nagyobb elismerés, egy újabb autó, még egy ruha, minden évben egy új telefon, sok sok magánóra gyermekünknek. Azt gondoljuk, ezek majd könnyítenek, segítenek. De ha kicsit távolabbról visszanézünk, rögtön világossá válik, hogy a hirtelen megfogalmazott dolgok utáni vágy és a megvásárolt kényelem utólag szinte mindig veszít a fontosságából. Mert nem jelentettek igazi megoldást az élet boldogabb megélésére. Már néhány év távlatából sem arra emlékezünk, hogy milyen fantasztikus volt háromhavonta kocsit cserélni, vagy újabb és újabb dolgokat megszerezni akkor is, amikor már a tárolásuk is gondot okoz. Sokkal inkább élményekre, társas kapcsolódásokra, szeretetviszonyokra emlékezünk majd, amelyek mind arról szóltak, hogy ki volt ott mellettünk, ki hallgatott meg minket, kinek mondhattuk el azt is, amit magunknak sem mertünk bevallani, vagy amit nem tudtunk megoldani.
Azt hiszem, hogy az élet végső soron az emberi kapcsolódás szintjén válik könnyebbé. Attól lesz könnyebb, hogy nem egyedül kell hordoznunk. Hogy vannak olyan munkatársak, barátok, családtagok, ismerősök, akikhez őszinte viszony fűz minket. A fáradtságot, a stresszt ők sem tüntetik el, a felmerülő problémákat sem oldják meg, sok esetben a magányt sem csökkentik, de ha szeretettel vesznek körül minket, biztosan könnyebb lesz mindent megoldanunk.
Talán ezért is érdemes feltenni magunknak a kérdést: mitől lesz könnyebb az életem? Hátha rájövünk arra, hogy nem az a fontos, ami elsőre beugrik, hanem az, hogy kivel oszthatjuk meg azt, amink van – és azt is, amink nincs.
Fotók: 123rf
Stresszkezelési módszerek, helyek, eszközök - régen és ma
Mentsvárak csendben és zajban
