Valamikor régen, amikor még a nagycsalád volt az emberi világ alapja, a stresszről nem úgy beszéltek, mint ma. A falu vagy a rokonság maga volt a természetes eszköz a problémák kezelésére. Ha valakit nyomasztott a nap nehézsége, ott voltak az öregek tapasztalatai, az elvégzendő dolgok közös tevékenységei, a mindennapi élet természethez igazított ritmusa, amelyben az elcsendesedések törvényszerűek voltak. Ott volt a közösség, amelynek tagjai az élet szinte minden területén egyformán léteztek. A feszültség nem munkaviszonyból vagy elektronikus értesítésekből fakadt, hanem a mindennapi élet kemény, de közösen hordozott menetéből. A nagycsalád szinte önmagától teremtett „stresszoldást” azzal, hogy jelen volt, hitben, testben, hangban, ritmusban.
Ma azonban a nagycsalád ritkább, a rokoni kötelékek lazábbak, kivételesen szerencsések azok, akiket ebben a megváltozott világban is megtart a közösség. Sokkal többen vannak a “magányos harcosok”, és a stressz forrásai is finomabbak és folyamatosabbak lettek.
De mióta lett része a közgondolkodásnak és a közbeszédnek a stressz?
Selye János (1907-1982) 1936-ban, a Nature-ban megjelent cikkében ismertette meg a tudományos világot egy új jelenséggel, amelyet akkor még nem nevezett stressznek. Ez a jelenség tulajdonképpen a szervezet nem fajlagos reakcióegyüttesének leírása volt, amellyel az élő organizmus mindenfajta, egyensúlyát megzavaró külső körülményre reagálni szokott. Selye csak hosszas vívódás után nevezte el a jelenséget stressznek. Tőle származik az a mondat: “Nem a stressz öl meg, hanem az, ahogyan reagálsz rá”. A legtöbb ember számára ma a mindennapi életben a stressz idegfeszültséget jelöl, és nem is gondolunk bele abba, hogy a biológiai stresszreakció a különböző stressz alapú betegségek előidézése mellett tulajdonképpen az élet fenntartását, az egészség helyreállítását is szolgálja. A stressz tehát az élet velejárója, de ugyanakkor betegségek előidézője is lehet. Vagyis a kérdés nem a stressz elkerülése, hanem a kézben tartása. (Forrás: Semmelweis Orvostörténeti Múzeum: Az izgalom biológiája c. kiállítás)
Mindannyiunk életében vannak olyan pillanatok, amikor azt érezzük: megtelt a pohár. Szeretem ezt a hasonlatot, mert többnyire a stressz sem látványosan, drámai módon érkezik. Inkább úgy, ahogy a víz eléri a pohár peremét: még benne van, de már tudjuk, hogy a következő mozdulatnál ki fog csordulni. A stressz ritkán robban. Inkább gyűlik. Napokból, félmondatokból, meg nem beszélt fáradtságból, kiiktathatatlan terhekből, elvárásokból.
Szerencsés esetben a harmincas éveinkre már van valami halvány sejtésünk arról, mihez nyúljunk ilyenkor, hogyan “kezeljük” önmagunkat.
És akkor itt jönnek a különböző eszközök, módszerek, magányos és közösségi, helyes és helytelen, egészséges és egészségtelen dolgok, amelyek a mindennapjaink részét képezik, amikor a feszültségünk csökkentéséről van szó. A jó stresszkezelésről készült, nem reprezentatív közvéleménykutatásom két első helyezettje egyértelműen a sport és a természetjárás. Ebben semmi meglepő nincs, hiszen a pszichológia régóta tudja, és ma már kutatásokkal is alátámasztja, hogy a test bevonása, a mozgás, a természet közelsége valódi stresszcsökkentő hatással bír. Ezt az emberek többnyire nem tanulmányokból tanulják meg, hanem saját tapasztalatból. Abból a felismerésből, hogy egy edzés után jobb helyre kerül a lelkük is, és amikor egy hegytetőn állnak, egyszer csak lassabban kezd verni a szívük. Van, aki megtanul futni. Más biciklire ül, de a mozgás minden formája segítség. A természetben végzett mozgás a „green exercise” pedig akár terápiás hatással is bírhat a mentális egészségre és a stressz csökkentésére.
A stresszkezelés sokszor nem tudatos döntés, inkább ösztönös mozdulat. Ahhoz nyúlunk, ami kéznél van. Van akit a főzés nyugtat meg, mások olvasnak, sokakat a közösségi élmények lazítanak el, a családi összejövetelek, egy beszélgetés a barátokkal, egy közös főzés. Mások olyan helyet keresnek, ahol egyedül lehetnek a gondolataikkal. Egy templomot, ahol a jelenlét nem igényel magyarázatot. Egy magányos sétát, ahol rendezni tudják a gondolataikat a fontos és nem fontos dolgokról, megoldásokat tudnak találni a problémákra vagy egyszerűen csak lazítani tudnak. Súlyos stresszhelyzetben sokan nyúlnak a meditációs gyakorlatokhoz, a különböző légzésszabályozó módszerekhez.
A stresszkezelésnek nincs egyetlen helyes formája. Csak arányai vannak. A baj ott kezdődik, amikor ezek az arányok elcsúsznak. Amikor a stressz kezeléséből fakadó jó érzés túltolássá, szenvedéllyé válik. Amikor a takarítás már nem rendteremtés lesz, hanem kényszeres menekülés. Amikor a kedvenc süteménnyel való megjutalmazásunk folyamatos cukorsokk igénnyé válik, amikor a „csak még egy rész a sorozatból” mögött már nem pihenés, kikapcsolódás, hanem üresség van. Mert ugyanaz az ösztön, amelyik kivisz minket egy erdei ösvényre, leültethet minket a képernyő elé is.
Nassolás, állandósult focinézés, végtelenített sorozatok, számítógépes játékok, impulzív vásárlási mánia - mind azt ígérik, hogy egy időre nem kell jelen lennünk.
Csak épp nem oldanak, legfeljebb elaltatnak. A különbség finom, de lényeges: az egyik után könnyebb lesz, a másik után nehezebb, csak később. Egy jó pohár bor időről időre egészséges és lazít, de az italhoz nyúlás rendszeressége, a dohányzás, a szerencsejáték nem kikapcsol, hanem bekapcsol egy újabb problémát. A stresszevés hasonlóan.
A jó stresszkezelés mindennapi figyelem és önismeret. Mindenkinél más a jó módszer és az arányok helyes megtalálása is. A valódi stresszcsökkentés apró, jó döntések sorozata: ma kimegyek sétálni, és nem kapcsolom be a tévét. Ma beszélek róla, nem magamba zárom.
A kezeletlen stressz ritkán áll meg ott, ahol keletkezik. Nemcsak a testet kezdi el lassan felőrölni, hanem észrevétlenül beleivódik a kapcsolatainkba is. A türelmetlenség, a hallgatás, a hirtelen mondatok mind annak a jelei, hogy valami bennünk túl nagy lett ahhoz, hogy egyedül hordozzuk. Az ember pedig társas lény: úgy vagyunk kitalálva, hogy egymás között élünk, nem egymás mellett. Ami bennünk feszül, az előbb-utóbb megjelenik a közös tereinkben is. Ezért sem mindegy, hogyan nyugszunk meg. Lehet-e sikeres egy magántechnika a feszültségoldásra, ha közben leromboljuk azt a közeget, amelyben élünk? Nem valódi megoldás az a nyugalom, amelynek ára a másik kimerülése, ignorálása vagy a kapcsolat elcsendesedése, az odafigyelés lassú eltűnése. A jó stresszkezelés nem elszakít a világtól, hanem segít benne maradni feszültségmentesen úgy, hogy közben azok is fellélegezhetnek, akiket szeretünk. Szóval: legyenek mentsváraink. Helyek, tevékenységek, eszközök, emberek. Olyanok, amelyekhez vissza lehet térni, amikor a pohár már majdnem tele van. Nem csak azért, hogy kiöntsük, hanem hogy megtanuljunk vele együtt élni.
Az én egyik stresszkezelésem, hogy minden évben újraolvasom Alessandro Baricco: Selyem című novelláját, amelyben a főhős Hervé Joncour "Időnkint, szeles napokon, lement a tóig, s órákig nézte, mert úgy tűnt, a vizen alig észrevehető, megmagyarázhatatlan látványban van része, magát az életét látja."
Ha van kedvük, írják meg nekünk, milyen eszközökkel kezelik a hétköznapi feszültségeiket. Hátha tanulunk egymástól.
A csend kétarcúsága
Ünnepek idején, amikor végre kiléphetünk a hétköznapok rohanásából, több időnk van egymásra nézni. Valóban egymásra.
