Egy kávé a legjobb barátnőmmel, mindkettőnket sodor az élet, alig vártam a találkozót. Latte, eszpresszó, kávétejszín, ajándék keksz, mi ketten… és a telefonjaink. A furcsa, szinte idegtépő élményt sokan ismerik. Ott ülünk egymással szemben, baráti találkozón, családi ebédnél, vacsorán – és mégsem vagyunk igazán jelen. A tekintetek időről időre lefelé csúsznak, a beszélgetés megakad, amikor felvillan, vagy megszólal a telefon. Csak egy perc. Csak egy gyors válasz. Csak egy pillanat. Majd még egy. És még egy. A gondolat, amelyet kettévágott a mobil, elillan. A történet befejezetlen.
A mobil ma már nem pusztán egy technikai eszköz, amelyet használunk. Olyan, mint egy állandó háttérzaj, mint egy nyitva hagyott ajtó, amelyen bármikor betoppanhat egy hír, egy videó, egy munkahelyi e-mail, egy - talán - fontos hívás. Miközben fizikailag egy térben vagyunk, fejben valahol egészen máshol kóborlunk. Fél szemmel a szemben ülőre figyelünk, közben egy teljesen más világot csekkolunk. A nagymamám, aki már ’88 óta nincs velünk, csak kamillázna, hogy mi ez a kis tévécske, amitől láthatóan mindenkinek elment az esze.
Arról nem is beszélve, hogy a mobil óta minden „áttehetővé” vált, időpontokat, találkákat pakolunk jobbra-balra, akár 5-10 perccel a megbeszélt dátum előtt. Személyes beszélgetés helyett üzeneteket írogatunk, amit most kellene megbeszélni, áttesszük máshova, máskorra. Amit nehéz kimondani, leírjuk, átfogalmazzuk és valójában fogalmunk sincs, hogy a másikra milyen hatással van mindez. A kommunikáció biztonságosabbnak tűnik, ugyanakkor teljesen sterillé válik. Nincsenek benne hangsúlyok, szünetek, jelentőségteljes pillantások. Épp az tűnik el, amitől igazán emberiek vagyunk.
Kulcsár Gabriella pszichológussal beszélgettünk arról, hogyan változtatta meg az életünket az állandó online jelenlét, és hogyan tudjuk azt olyan mederbe terelni, ami még egészséges, hiszen bármennyire is szeretnénk, nem tudunk kivonulni a civilizációból. Az állandó módosíthatóság lassan a kapcsolatainkat is eléri. Ha minden üzenet átírható, ha minden döntés halasztható, minden reakció korrigálható, akkor mi marad a valódi pillanatokból? Azokból a pillanatokból, amelyek nem visszavonhatók, nem szerkeszthetők, csak megélhetők. Persze szó sincs arról, hogy a telefon önmagában ellenség lenne. Alapvetően hasznos, hiszen összeköt bennünket. De akkor mégis mi a gond? Az, ha nem tudjuk letenni. Ha képtelenek vagyunk egy beszélgetést végigvinni megszakítás nélkül. Amikor a mellettünk ülő ember egy kijelzővel verseng a figyelmünkért.
Mi történik valójában a háttérben?
„A telefonunk olyan funkciókra is képes, amiket kifejezetten arra fejlesztettek, hogy rabul ejtsék a figyelmünket. Értékként tekintenek ránk, amit meg akarnak szerezni. Valamennyi applikáció célja, hogy ott tartsa a figyelmünket, hiszen ha ott maradunk, akkor lényegében nyílt egy kapu felénk, ahol azok a reklámok, politikai üzenetek jutnak el hozzánk, amelyeket nekünk szánnak. És lássuk be, ezeknek az appoknak nem könnyű ellenállni. Ettől viszont lassan egysíkúvá válnak a kapcsolataink. Nem azért, mert nem tudunk miről beszélni, hanem azért, mert a beszélgetések nem kapnak időt és teret. A gondolat félbeszakad, a történet elveszti a lendületét, ha jön egy pittyenés és a „bocs, csak gyorsan válaszolok” szöveg. Az együtt töltött idő megszakított pillanatokra, darabokra esik, amelyek sosem állnak össze valódi jelenlétté.”-hangsúlyozza Kulcsár Gabriella pszichológus.
A szakember szerint ez a szokások változásával is magyarázható: míg korábban egymásra figyeltünk, most már az is előfordul, hogy várunk egy hívást, ezzel már eleve elveszünk egy darabot a másik iránti figyelemből. „A másik ettől akár elhagyatottnak is érezheti magát, persze ez nem törvényszerű, ha helyén kezeljük a szituációt. Az azonban biztos, hogy ezek a közjátékok megszakítják azt az intim közelséget, ami kialakulhatna. Az érzelmi és fizikai közelség érték, ha ez sérül, akkor legközelebb nem reagálunk drámaian, de valószínűleg bele sem kezdünk a történetbe, Sok lehetőség veszik el így. Talán még ennél is nehezebb helyzet, amikor egy szülő folyamatosan a telefonján „lóg”. Ilyenkor a gyerek azt éli meg, hogy hiába van jelen a szülő fizikailag, de valójában nem elérhető. Szerencsésebb helyzet, ha ilyenkor azt mondja, hogy szüksége van még pár percre, aztán teljes figyelmével a kicsi felé fordul. De az is előfordul, hogy az anya vagy apa észre sem veszi, hogy mit csinál, hiszen fáradt, esetleg ideges valami miatt, vagy behúzzák a hírek. Akkor lehet, hogy a gyermek számára bántó módon kommunikál: hallgass, hagyj már békén, nem igaz, hogy egy percet sem tudsz nyugton maradni. Különösen fájó ez a családi kapcsolatokban. Gyerekek nőnek fel úgy, hogy a felnőttek figyelme megosztott. Baráti beszélgetések válnak felszínessé, mert a csendet nem a gondolataink töltik ki, hanem a telefonunk. Mintha elfelejtettük volna, hogy a csend nem üresség, hanem lehetőség is. Teret ad, hogy kapcsolódjunk, hogy valódi gondolatok szülessenek. Párok ülnek egymás mellett a kanapén, mindketten a saját képernyőjükbe mélyedve. Ha az egyik fél figyelme állandóan ott van a telefonján, az függő működést jelezhet.”
És mi van akkor, ha mi vagyunk azok, akik folyton a telefonjukat nézegetik? Vajon mitől olyan csalogató az, hogy állandóan ránézzünk az üzeneteinkre, a feladatainkra, a naptárra? A pszichológus azt mondja, ez az újra és újra ismétlődő ellenőrzés valójában feszültségoldás.
„Egy olyan feszültséget próbálunk azáltal megszüntetni, amit valójában az generál, hogy folyamatosan elérhetőek vagyunk. A készenlétet az a szorongás tartja fenn, hogy mi lesz, ha kimaradunk, nem értesülünk, esetleg mások lesznek idegesek, ha nem érnek el bennünket. Ezek mellett a helyzetek mellett még jobban beszippantanak bennünket az algoritmusok által kitalált tartalmak, az AI felületek, játékok, közösségi média platformok. Ezek a cégek rengeteg pénzt szánnak olyan eszközök és trükkök fejlesztésére, amelyekben a klasszikus függőséget okozó magatartásokból nyert ismereteket használják fel „ellenünk” a mai technikai környezetben, ezáltal „ingyen” megszerezve a figyelmünket.”
Van kiút?
Azt már látjuk, mi lehet a gond, de talán ennél is fontosabb, hogy mi lehet a megoldás ezekre a problémákra. A pszichológus azt mondja, ha például a párok eltávolodtak egymástól, és szeretnének visszatalálni, kilépni ebből a digitális mókuskerékből, akkor érdemes megfigyelni, ki milyen okból nyúl a telefonhoz. Ha megnézi a KRÉTÁ-t, vagy cipővásárlás előtt a kínálatot, az a telefon adekvát használata, az még nem gond. De ha ezért veszi kézbe a készüléket, mert szorong, mert kimenekülne az adott szituációból, vagy muszáj játszania, akkor érdemes megnézni a statisztikát, ami megmutatja, mennyit használunk egy-egy applikációt. És bizony ez sok embernél órákban mérhető. Ha ránézünk, hányszor mentünk fel az Instára, hányszor szippantottak be a hírek, amelyek csak hamis kontroll érzetet adnak. Ha túl sokszor, akkor eldönthetjük, hogy naponta nem hússzor, csak kétszer csekkoljuk, közben pedig éljük az életünket. Ha belátjuk, hogy mi az, amit tehetünk és mi az, amin nem tudunk változtatni, az jó irány lehet. Ehhez segítséget is kapunk: vannak olyan appok, amelyek az impulzusok érkezésekor rákérdeznek: biztos, hogy ezt akarod? Azáltal, hogy elgondolkodtat, szünetet teremt az impulzus és a cselekvés között.”
A megoldás nem egyik napról a másikra jön és nem feltétlenül a telefon teljes elhagyásáról szól. Az első lépés annak a felismerése, hogy mikor és miért nyúlunk a telefonhoz. Valóban szükségünk van rá, vagy csak egy kellemetlen érzés elől menekülünk? Egy üzenet ellenőrzése még természetes, de amikor újra és újra ugyanazokat az alkalmazásokat nyitjuk meg, érdemes megállni egy pillanatra. Már az is sokat segíthet, ha ránézünk a telefonhasználati statisztikánkra és szembesülünk vele, mennyi időt visznek el ezek az apró megszakítások. Innen lehet tudatosan változtatni. Nem megszüntetni, hanem keretek közé terelni a telefonhasználatot. A valódi változás azonban mélyebbről indul: abból a felismerésből, hogy nem tudunk mindenhol egyszerre jelen lenni. Amikor ezt elfogadjuk, könnyebb lesz határokat húzni és megengedni magunknak, hogy amikor valakivel vagyunk, tényleg ott legyünk.”
Vissza a jelenbe
Talán nem is digitális detoxra van elsősorban szükségünk, hanem arra, hogy újra megtanuljunk jelen lenni. Lefordítani a képernyőt, ránézni a másikra és végighallgatni. Elfogadni a csendet. Megkockáztatni az őszinte, néha kényelmetlen beszélgetéseket. Mert a kapcsolataink nem attól mélyülnek, hogy folyamatosan elérhetőek vagyunk, hanem attól, hogy néha tényleg ott vagyunk egymásnak.
Fotók:123rf
Felnőttkori telefonfüggés
A figyelem szétesése és az együttlétek lassú kiüresedése
