Bevándorló a bennszülöttek között: ötvenes férfiként a metrón
Olvasási idő: 3 perc

Bevándorló a bennszülöttek között: ötvenes férfiként a metrón

Néhány másodpercre találkozott csak a tekintetem a metrón a velem szemben álló fiatalemberrel. Nem rajta múlt, már percek óta figyeltem elmélyülését, ahogy ferde nyakkal, kiguvadt szemmel, már-már eldeformálódott hüvelykujjal görgette okostelefonját. Ennyit kaptam, de az a röpke pillanat is elég volt ahhoz, hogy mindkettőnkben tudatosuljon, mi nem egy univerzumból valók vagyunk.

Én, az ötvenes az „X-man” számára egy túlélő vagyok, egy elfeledett kor még életjeleket mutató példánya, aki érthetetlen nyelvet beszél. Hallom is néha a kuncogást, vagy érzékelem az értetlenkedést, amikor korunk nagy digitális technikai vívmányát nemes egyszerűséggel csak rádiótelefonnak nevezem.

Ő viszont digitális bennszülöttként meg van arról győződve, hogy ismeretei szerteágazóak, tudása megkérdőjelezhetetlen, hiszen már több mint húszezer órát nézte a televíziót és kétszer ennyit töltött el a világhálón. Minden lehetősége megvan arra, hogy elsajátítson bármit, és erre, bevallom, a magamfajta néha irigységgel tekint. Mert a generációk között igenis nagy különbségek vannak, mint azt a szakértők is elismerik. 

A nyolcvanas évek végén, amikor a standardok hangszeres alapjait igyekeztem elsajátítani, vagyonokat ért egy kézzel írott, majd fénymásolt Joe Pass-kotta. Hetekig mászkáltam vele a hónom alatt, büszke vigyorral az arcomon, gőgös tekintetet vetve zenésztársaimra. Ecce homo, aki ismeri a titkot. All the things you are. A lapokon látható összes hangjegy beleégett a retinámba, minden futam mélyen beépült a kézbe, és készségszinten felhasználható patternné vált.

Másnak ma már csak a trendi „retro-feeling” egyik megmosolyogtató eleme az a kazettás BRG magnó, ami nekem akkoriban munkaeszköz volt, a rongyosra hallgatott kilencvenperces Polimer kazettákkal együtt. Nem volt más esélyünk leszedni egy jó szólót. Ma minden skálához hozzá lehet rendelni többszáz tizenéves srácot, aki részletesen elmagyaráz mindent a YouTube-on. És lehet, hogy ez a bennszülött itt velem szemben most pont ugyanezt teszi a kis fülhallgatóján keresztül, amit most BLUTUSZ-HEDSZETT-nek neveznek.

Most tanul meg zenélni, a Pillangó utcától a Széll Kálmánig. Ne már!

Értem én, hogy a technológiai fejlődés felülír mindent, viselkedési szabályokat, társas érintkezési formákat, viszonyainkat a tudományhoz és a művészetekhez, és eljutottunk oda, hogy kérdéses az, kell-e kézírást tanítani a gyerekeknek, vagy úgyis csak gépelni fognak. És elfogadom azt is, hogy a ma embere csak akkor tud érvényesülni, ha megosztható a profilja, ha nem révedezik a múltba, és pláne nem gyűjt olyan adathordozókat, amelyekhez már nem is gyártanak lejátszót.

Szerintem mélyülni látszik a szakadék a digitális bennszülöttek és a bevándorlók között, utóbbiaknak már nem elég elengedniük a nyomdafesték-sovinizmust, és áttérni az online cikkekről a vlogokra. De feladni a hitet abban, hogy a tartalmas érzelmi kapcsolatok és a barátságok valós színtere, nem a világháló, sosem szabad.

Lányos apának lenni remek, de kilencéves kislányom nagyjából most lép túl rajtam a digitális eszközök használatának ismeretében, tudnom kellene, hogyan reagáljak, ha egyszer ugyanúgy fog rám tekinteni, mint az összes digitális bennszülött a metrón...

 

Kapcsolódó tartalom
A világ legnagyobb templomában fa nő, az emberek szívében szeretet – hátizsákkal Kambodzsában
Szabó Cecília | 2025. április 22

A világ legnagyobb templomában fa nő, az emberek szívében szeretet – hátizsákkal Kambodzsában

Biztos megfordult már mindenki fejében, milyen lenne az élet, ha máshova születünk, ha valahol messze élük, ahol minden más. Például egy olyan helyen, ahol az értékeket nem számokban mérik, és a boldogság nem a vagyont, a szép házat és drága autót jelenti. Mondjuk Kambodzsában.