Én, az ötvenes az „X-man” számára egy túlélő vagyok, egy elfeledett kor még életjeleket mutató példánya, aki érthetetlen nyelvet beszél. Hallom is néha a kuncogást, vagy érzékelem az értetlenkedést, amikor korunk nagy digitális technikai vívmányát nemes egyszerűséggel csak rádiótelefonnak nevezem.
Ő viszont digitális bennszülöttként meg van arról győződve, hogy ismeretei szerteágazóak, tudása megkérdőjelezhetetlen, hiszen már több mint húszezer órát nézte a televíziót és kétszer ennyit töltött el a világhálón. Minden lehetősége megvan arra, hogy elsajátítson bármit, és erre, bevallom, a magamfajta néha irigységgel tekint. Mert a generációk között igenis nagy különbségek vannak, mint azt a szakértők is elismerik.
A nyolcvanas évek végén, amikor a standardok hangszeres alapjait igyekeztem elsajátítani, vagyonokat ért egy kézzel írott, majd fénymásolt Joe Pass-kotta. Hetekig mászkáltam vele a hónom alatt, büszke vigyorral az arcomon, gőgös tekintetet vetve zenésztársaimra. Ecce homo, aki ismeri a titkot. All the things you are. A lapokon látható összes hangjegy beleégett a retinámba, minden futam mélyen beépült a kézbe, és készségszinten felhasználható patternné vált.
Másnak ma már csak a trendi „retro-feeling” egyik megmosolyogtató eleme az a kazettás BRG magnó, ami nekem akkoriban munkaeszköz volt, a rongyosra hallgatott kilencvenperces Polimer kazettákkal együtt. Nem volt más esélyünk leszedni egy jó szólót. Ma minden skálához hozzá lehet rendelni többszáz tizenéves srácot, aki részletesen elmagyaráz mindent a YouTube-on. És lehet, hogy ez a bennszülött itt velem szemben most pont ugyanezt teszi a kis fülhallgatóján keresztül, amit most BLUTUSZ-HEDSZETT-nek neveznek.
Most tanul meg zenélni, a Pillangó utcától a Széll Kálmánig. Ne már!
Értem én, hogy a technológiai fejlődés felülír mindent, viselkedési szabályokat, társas érintkezési formákat, viszonyainkat a tudományhoz és a művészetekhez, és eljutottunk oda, hogy kérdéses az, kell-e kézírást tanítani a gyerekeknek, vagy úgyis csak gépelni fognak. És elfogadom azt is, hogy a ma embere csak akkor tud érvényesülni, ha megosztható a profilja, ha nem révedezik a múltba, és pláne nem gyűjt olyan adathordozókat, amelyekhez már nem is gyártanak lejátszót.
Szerintem mélyülni látszik a szakadék a digitális bennszülöttek és a bevándorlók között, utóbbiaknak már nem elég elengedniük a nyomdafesték-sovinizmust, és áttérni az online cikkekről a vlogokra. De feladni a hitet abban, hogy a tartalmas érzelmi kapcsolatok és a barátságok valós színtere, nem a világháló, sosem szabad.
Lányos apának lenni remek, de kilencéves kislányom nagyjából most lép túl rajtam a digitális eszközök használatának ismeretében, tudnom kellene, hogyan reagáljak, ha egyszer ugyanúgy fog rám tekinteni, mint az összes digitális bennszülött a metrón...
