Leckék az életről, amiket csak a kislányom adhatott nekem

Lányos játékok

Ezt nem úsztam meg lemondások nélkül. Lövöldözős játék helyett farmokat kell építeni, kis állatokat kell etetni, a bőrfoci helyét átveszi a lufi, és vannak olyan napok, amikor kezembe veszem a ritmikus sportgimnasztika szereit is. Az elég kemény látvány, itt nincs helye a „macsóskodásnak”, és nem is osztanám meg a részleteit, csak annyit, hogy kimondottan szórakoztató tud lenni. Közös játékaink közben lassan, észrevétlenül és visszafordíthatatlanul változtak meg dolgok. Rájöttem, hogyan kerüljem el a manipulációját, - vagy csak azt hiszem - és megtanultunk szenvedélyesen haragudni, majd megbocsátani egymásnak. Kimondani a varázsszavakat. Köszönöm, ne haragudj, bocsáss meg.

Gondoskodás

Nem tudtam nem észrevenni azt a törődést, amit már egész kiskorától megkaptam, igen, ő a három csokiból egyet félrerak estére nekem, mert biztos akar abban lenni, hogy apával minden rendben van. Megdöbbentő volt számomra a gyerek gazdag érzelemvilága, érzékenysége, a tudat, hogy egy kis ember ezentúl mindig figyelni fog rám Az anyai ösztön korai megnyilvánulása ez, csak ne múljon el soha.

Közös programok

Vágyom a külön programokra, ami csak a kettőnké, akkor is, ha önzésnek, vagy egyfajta kisajátításnak tűnik. Stipi-stopi enyém volt a fürdetés évekig, annyira, hogy a babaúszást is megkaptam. Az igény kölcsönös, de azt külön kellett megtanulni, hogyan jelzi a gyerek ugyanezt.

Nem könnyű kiszűrni az érzelmi reakciók közül azokat, amelyek pusztán azért törnek a felszínre, mert hiányzik a másik.

Elfogadtam azt is, hogy a közös idők nem mindig akkor vannak, amikor én akarom, hanem sokszor éppen akkor, amikor lenne más dolgom, várom a fontos hívást, vagy csak egyszerűen lusta vagyok. Eleinte úgy gondoltam, elég, ha ilyenkor csak hagyom, hogy történjenek a dolgok, hiszen elég együtt lennünk. Ma már úgy gondolom, bevésődő élmények kellenek. Például beszélgetni kell az érzelmeinkről.

Féltés

Mint minden lányos apuka, én is megkaptam a szokásos útravalót, a közhelyes jókívánságok közül elégszer hallgattam a „puskával fogod várni az udvarlókat"-típusú frázisokat, és eleinte majdnem el is hittem, hogy ez lesz az egyik legnagyobb lányos apuka problémám. Hát közel sem. Már óvodás korban a konfliktusok többsége az azonos neműek között alakul ki, és ezt nem tudtam kezelni, nem erre készültem. Ráadásul bennem is ott szunyókál a természetes önzés, és inkább félek, mint féltek. Tartok például attól, hogy mi lesz aznap, amikor eljön az első menzesze. Mit kell majd akkor mondani?

Mintaadás

A legnehezebb feladat, mert állandóan figyelni kell. Elsősorban kíméletlenül át kell alakítani a szóhasználatot. Nem vagyok káromkodós típus, de néhanapján belőlem is kitör az egyszerűbb énem. Mások trágársága viszont elkezdett zavarni, nem egyszer fordult elő, hogy régi ismerőseimet kellett figyelmeztetnem, mert nem akartam, hogy lányom megtanuljon bizonyos nehezen magyarázható kifejezéseket. Ha meg egyszer megérti (mert előbb-utóbb ez úgyis megtörténik), akkor én szeretném neki elmagyarázni, mi is ez. Még ha nem is lesz egyszerű. És végül, de nem utolsósorban meg kellett tanulni, hogy a kimondott szónak súlya van, nem elég a végén odabiggyeszteni, hogy „ja, ez csak vicc volt". Mert neki sosem az.