Új és sokkal jobb életet kaptam a ráktól

Egészség

Új és sokkal jobb életet kaptam a ráktól

Ma még sokan csak rettegett betegségként vélekednek a rákról. Félünk tőle és csak reménykedni tudunk abban, hogy elkerül bennünket. Ezzel párhuzamosan viszont – hála az orvostudománynak – rengeteg gyógyult, tünetmentes ember él, akik között olyanok is vannak, akik kifejezetten áldásként tekintenek arra az időszakra, amikor az életükért küzdöttek. Ilyen vagyok én is.

Két évvel ezelőtt kaptam a kezembe a diagnózist, hogy melldaganatom van. Életem egy olyan időszakában szembesültem ezzel a betegséggel, ami mindennek mondható, csak éppen könnyűnek nem: akkor már néhány hete azért küzdöttem, hogy az anyukám utolsó heteit megkönnyítsem. Az anyámét, akit aztán a mellrák vitt el.

Karácsony előtt éreztem, hogy valami nincs rendben. Olyan furcsán kemény volt a mellem. Csomó nem volt, csak egy fura érzés, ami félelemmel töltött el. Tudtam, hogy baj van. Minimális remény volt bennem, amikor elmentem mammográfiára. Nem ért váratlanul, amikor a vizsgálatot végző hölgy egyre rémültebb képet vágott és a monitorra tapadt. Pár nap múlva mintavétel, aztán konzultáció az orvossal, aki csak annyit mondott: „legyen erős!”

Az onkoteamhez már nem én mentem, a férjemet küldtem el magam helyett. Ott egy folyosón várakozó tömegbe csak úgy bekiabálják a neveket – ezzel számolva én inkább kihagytam az élményt. Éreztem, hogy nekem nem szabad ugyanazt az utat járnom, ugyanazokkal az orvosokkal, mint az anyám. Azóta sokszor gondolkodtam el azon, hogyan voltam képes higgadt maradni és tiszta fejjel jó döntést hozni? Merthogy mára tudjuk, hogy a legjobb döntés volt, amikor a főváros felé vettük az irányt. Akkor csak azt tudtam, hogy

 egy orvos nem orvos, egy vélemény, nem vélemény.

Most már megtoldom ezt azzal is, hogy egy onkoteam döntése lehet, hogy nem jó döntés. Megtanultam: merni kell máshonnan is szakvéleményt kérni! Az általam választott kórházban is volt onkoteam, ők kemoterápiát javasoltak, elkezdtük. Pár napra rá meghalt az anyám.

Ott voltam egy iszonyatos fájdalommal a szívemben, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. 75 éves volt, nagyon szép és aktív, teljes életet élő asszony. A halála előtt pár héttel még 8-10 kilométereket ment naponta. Ő volt a család motorja. Amikor szembesültünk azzal, hogy gyógyíthatatlan és visszafordíthatatlan a rákos megbetegedése, az orvosok azt mondták, pár éve van hátra. Ezt is kegyetlen volt hallani. Pár éve?! Hiszen a nagymamám 94 évesen ment el. Nem fogadtam el, hogy anyukám idő előtt is elmehet. Bújtam az internetet, megrögzötten vásároltam a csodaszereket. Eladtak nekem mindent a beteg emberekből szépen meggazdagodó csodaorvosok. Sok időnek kellett eltelnie, és nagyon sok pénzembe került, mire rájöttem arra, hogy nem kell megvennem minden csodapirulát. Sajnos az anyámon sem az orvosok, sem mi nem tudtunk már segíteni. Annyira gyors volt a leépülése, hogy két héten belül elveszítettük.

Gyászolni sem volt időm. Minden erőmmel a gyógyulásomra fókuszáltam.

Akkor tapasztaltam meg, mekkora élni akarás van bennem, merthogy az nagyon kell, ha ki akarunk jönni ebből a cseppet sem könnyű helyzetből.

Elmentem a fodrászomhoz, hogy nyomassa le a hajamat nullás géppel. Én ott és akkor olyan megkönnyebbülést éreztem, hogy az leírhatatlan. A fodrászom szemében viszont a döbbenetet, a félelmet és a segíteni akarást láttam. Szerintem ő ezt az egészet jobban megszenvedte, mint én. Érdekes módon, mikor közölték velem, hogy kemoterápiát kapok, a hajam elvesztése egyáltalán nem rémisztett meg, azon viszont néhány napig gondolkoztam, hogy hogyan tovább. Apám vett nekem egy drága parókát, amiben mindenkinek tetszettem, csak magamnak nem. Persze pontosan tudtam, hogy csak azért mondták, hogy jól áll, mert jót akartak. Én viszont amint feltettem, olyan betegségtudatom lett, hogy már vettem is le a fejemről azonnal. Hogyne! Majd azon izguljak, hogy elcsúszik-e, kinevetnek, szánakoznak. Kell ez nekem? Dehogy! Ha nehezen is, de eldöntöttem: nem leszek parókás.

Jöttek a turbánok, amiből szerencsére óriási a választék. Minden reggel kifestettem magam, feltettem a színben az aznapi ruhámhoz legjobban passzoló turbánt és jól megnéztem magam.

Álltam a tükör előtt és barátkoztam az új fejemmel.

Megbeszéltem szépen magammal, hogy így is szerethető vagyok és vállalom az új énemet. Talán még fel is emeltem hozzá a fejemet. Igen, felemeltem. Kimentem az utcára és emelt fővel vállaltam a betegségemet. Most is azt gondolom: a legrosszabb választás az lett volna számomra, ha a kemoterápia idejére kivontam volna magamat a forgalomból. Eleinte bátorság kellett ahhoz, hogy emelt fővel viseljem a helyzetet, és még több erő; főleg akkor, mikor a döbbent tekintetekkel találkoztam. De tudtam mosolyogni, és idővel egyre könnyebben ment mindez.

 
Pásztor Enikő

Ez volt az egyik legfontosabb fordulópontja a betegségem történetének. Szinte a nap minden percében ott volt a gondolataimban, hogy mi van, ha meghalok? Állandóan azt kérdezgettem a családtagjaimtól, hogy meggyógyulok-e. Szerintem már az agyukra mehettem. (Örök hála nekik, hogy elviseltek.) Aztán felismertem mindezt. Elkezdtem azon dolgozni, hogy kiűzzem magamból a félelmet. Szerettem volna ugyanúgy folytatni az életemet és gyakorlatilag én folytattam is, csak éppen turbánban. Ugyanúgy bejártam dolgozni az egyetemre, megtartottam az óráimat és a hallgatóimat mindenbe beavattam. És nemcsak őket, hanem mindenkit. 

Ma úgy gondolom, ha szembesülsz a rákkal, azonnal egy másik üzemmódba kell átkapcsolnod! Innentől fogva csak magadra szabad koncentrálni. Egy cél vezéreljen: hogy meg akarsz gyógyulni! Én gyakorlatilag a diagnózis kézhezvételétől kezdve azonnal megváltoztattam az addigi életemet. Új életmódra váltottam. Elkezdtem mozogni, méghozzá elég intenzíven.

  • Heti két jógát és napi 8-10 km sétát iktattam be. Még a kemoterápia alatt sem szüneteltettem ezeket, leszámítva azokat a napokat, amikor a kezelést kaptam. Teljesen megváltoztattam az étrendemet.
  • A hús addigi dominanciáját lecseréltem a zöldségére. Sokszor és keveset ettem és eszem azóta is. A napot mindig zabkásával indítom. A tehéntejet növényire váltottam. Bár az általam ismert onkológusok többsége nem tulajdonít különösebb jelentőséget a táplálkozásnak, én hiszem, hogy pozitív hatással volt a gyógyulás folyamatára. Akárhányszor megkérdeztem a kezelőorvosomat, hogy mit ehetek, ő mindig csak azt válaszolta, hogy bármit, amit megkívánok, csak cukrot ne.
  • Elhatároztam, hogy nem engedek teret a negatív gondolatoknak, ezért lekötöm minden szabad percemet. Gyakorlatilag a munkaterápiát választottam. A kezelések idejére esett a PhD disszertációm befejezési szakasza, és ez nagyon jó volt nekem, mert minden erőmmel azon voltam, hogy meg tudjam írni. Az alkotói folyamat remek hatással volt rám, elvonta a figyelmemet a betegségemről.
  • A szabadidőmben a családommal és a barátainkkal programokat szerveztünk. Mindig mentünk valahova. Folyamatosan emberek között voltam, méghozzá vidám emberek között, akik mindig feltöltöttek. Velük tudtunk nevetni és nem búslakodtunk azon, hogy milyen rossz nekem.
  • Kerültem a negatív embereket. Te is tedd azt, ha érintett vagy! Azoknak az embereknek a mellőzésére gondolok, akikkel ha találkozol, elkezdenek sajnálni, meg mindig van egy sztorijuk valakiről, aki ugyanabban a betegségben hunyt el, amiben pont te is benne vagy.

Őszintén beszéltem mindig mindenkinek az aktuális állapotomról. Ez így volt jó. Ezzel még több barátot és jóakarót szereztem.

Elkezdtek imaköröket szervezni, hogy életben maradjak. Megható volt, ahogy a kezeléseim alatt izgultak értem.

Én pedig éreztem, hogy mennyi jó ember van körülöttem. Éreztem a szeretetüket és a pozitív energiát, amit sugároztak felém. Az, hogy jól vagyok, elsősorban az orvosaimnak, a családomnak, ezeknek a jó embereknek és a pozitív életszemléletemnek köszönhetem. Ma már hiszem, hogy inkább kaptam a ráktól, mintsem, hogy az elvett volna tőlem bármit is.

Két év telt el azóta. Az életmódom most is változatlan. Ugyanúgy étkezem, sokat mozgok, rengeteget dolgozom. A barátokkal sokat sétálunk, nevetünk és a negatív embereket azóta is kerülöm. Úgy érzem, jobb életem lett a ráktól.

Kaptam egy hatalmas fejre koppintást, hogy „hahó, tessék másképp élni! Ne görcsölj annyit a piti dolgokon, ne akarj mindenkinek megfelelni, ne dolgozz annyit, pihenj sokkal többet, legyél sokat a barátaiddal. És élvezd az életet!” 

Ajánljuk még:

8+1 növény, aminek levelét megéri most gyűjteni

Leszámítva az elszomorító csapadékhiányt, a gyógynövények gyűjtésének legszebb időszakát éljük. Megannyi értékes kincs vár ránk a természetben, amelyekből megéri eltenni a téli hónapokra is. Ezúttal olyan levelekkel, készültünk, amelyeknek mindenképpen helye van a családi patikában.

 

Már követem az oldalt

X