„Úgy néz ki, mintha valaki kiköpte volna” – egy konyhai analfabéta próbálkozásairól

Egészség

„Úgy néz ki, mintha valaki kiköpte volna” – egy konyhai analfabéta próbálkozásairól

Leborulok azok előtt, akiket élvezettel tölt el a sütés-főzés, és ösztönszerűen pakolgatják a félig kész ételekbe a még hiányzó hozzávalókat. Sokévnyi küzdelem kellett ahhoz, hogy elfogadjam: soha nem leszek későn felfedezett, női Gordon Ramsey – bármennyire is menő eljátszani a gondolattal.

„Legalább a kranclikban segíts Kinga, lekvárral igazán megkenhetnéd őket!”, „Hát mi lesz veled nagylánykorodban, éhezni fogsz?”, „Ki fog így elvenni téged?”, „Én még ilyen lányt nem láttam, aki így menekül a konyhából” – dörmögött nagymamám azon kivételes alkalmakkor, amikor ironikus módon megpróbált kísérletet tenni arra, hogy bevonjon a konyhai teendőkbe, tudását átadja.

Hogy ez miért ironikus? Van a nagymamáknak egy tulajdonsága, tudjátok, a pillantás ereje: amikor elég csak rápillantania a nyers tésztára ahhoz, hogy omlós, illatos kuglóffá váljon, vagy a félkész, még forrásban lévő levesre, hogy lássa, mennyi só hiányzik belőle. Na, ez a varázstulajdonság az én nagymamámból teljességgel hiányzott. Az én drága nagyim ugyanis kicsit olyan volt a konyhában, mint Ron Weasley a Harry Potterből, amikor törött pálcával próbált varázsolni: hiába dörmögte jól a varázsigét és hiába volt tökéletes a hozzá tartozó mozdulat,

a végeredmény mindig tömény katasztrófa lett.  

Olyan katasztrófa, hogy a péntek délutáni, zsírban úszó rántott hús szállóigévé vált családunkban bocskortalp néven, amikor pedig vendéglőbe vagy vendégségbe mentünk, szüleim egyből jöttek a „nyugi, ez nem olyan lesz, mint a nagyié” mantrával. Persze nem hibáztattuk ezért sose, fantasztikus teremtés volt, nem kell mindenkinek mesterien sütni-főzni. De azért jó lett volna, ha a sütiket néha meg is tudtuk volna enni.

Ilyen kezdőlökettel a hátam mögött nem csoda, hogy

egyszerre menekültem a konyhából, és égtem a kíváncsiságtól, hogy vajon hogyan lehet jó rántott húsokat, pergő szemű rizst és nem szénné égetett süteményeket csinálni.

(Mert mint később megtudtam, léteznek ilyenek is. Fájdalmasan sokáig hittem a sótlan, zsírban úszó ételekre azt, hogy ezek az élet természetességei, a nagymamák sokat emlegetett gyöngyszemei.)

A leplezetlen kíváncsiság és a fékeveszett menekülés azonban nem működik együtt. És arról se feledkezzünk meg, hogy a sors követi az embert, nagyjából minden lényegi dolog kétgenerációnként öröklődik, génjeimben éreztem nagymamám konyhai analfabétaságát. Ennek ellenére minden porcikámmal azon voltam, hogy megszeressem a konyhaművészet dolgos voltát, hogy örömöt, kikapcsolódást, sokak által emlegetett önmegvalósítást fedezzek fel – de sehogy se ment.

Pedig ember vagyok, akinek egészségesen kell(ene) étkeznie, egy levest illene tudnia összeállítani, a túlélés érdekében pedig igazán jó rántott húsokat se ártana készíteni – de nem. Akkor se ment. A főzés örömét nem találtam. A konyharuhába égetett lyukak, az égési sérülések, a felismerhetetlenségig sütött, majd a félig nyers muffinok,

az „úgy néz ki, mintha valaki kiköpte volna” titulust kapó süteményeim sem kedveztek az örömforrás megtalálásának.

Valószínűleg ezért görcsöltem valahányszor egy szépszál legény felvetette a „főzzünk együtt, milyen jó lesz!” - ötletet, de egészen addig mégsem éreztem, hogy verne a sors, ameddig párom mesterszakács édesanyja a világ egyik legkiszolgáltatottabb helyzetében meg nem látott. Akkor robbant be a konyhába, hogy végre megismerjen, amikor épp hagymát vágtam a közös vacsorához. Ennél nagyobb kézremegős, homlokérlüktetős stresszt pakolni egy konyhát nagyívben elkerülő fiatal nőre szerintem nem lehet. Láttam rajta, hogy legszívesebben megmondaná, ezt nem teljesen így kell, de valami elképesztő önfegyelem árán türtőztette magát, és csak mosolygott, szelíden. Nem szólt egy árva szót sem.

De kínos szituációk, rossz emlékek, kétbalkezes próbálkozások, örökölt gének ide vagy oda, a kényszer mindig nagy úr marad. Olyannyira, hogy sokévnyi gyakorlás után sikerült tökélyre fejleszteni kedvenc süteményem, a császármorzsa elkészítését, és valahányszor a receptet kérdik tőlem – hisz nem hiszik el, olyan finom –, legalább egy pillanatra én is konyhatündérnek érezhetem magam, és végre büszkén, de azért pironkodva felelhetem azt, amit sosem tudtam ép ésszel felfogni: „nincs recept, érzésből ment”.

Azóta már megtanultam normálisan hagymát vágni, és a zöldséget sem főzöm undorítóan szétmállósra. Rizsszemeim pergősek, rántott húsaim pedig zsírmentesek. Égési sérüléseim továbbra is vannak, de a császármorzsám – tényleg mások szerint is! – zseniális. 

Megtettem hát, amit a haza megkövetelt, ezzel a pár étellel már túlélek.

De a világ legnagyobb hazugsága lenne, ha azt mondanám, boldog kiteljesedéssel, elemi élvezettel sertepertélek a konyhában. Viszont titkon a mai napig reménykedem a pálfordulásban. Gyermekkoromban rühelltem a paradicsomot – most meg? Paradicsomot paradicsommal. Szóval még bármi megtörténhet.

Ajánljuk még:

Xanthippé-szindróma, ami a pokoli civakodás mögött állhat időskorban
Békés és csendes családanyák és családapák, magányos hatvanasok, magukat jól ellátó, társasági életet élő özvegyek, egyik-napról a másikra, váratlanul neurotikusan kezdenek viselkedni, veszekednek, kiabálnak, kiállhatatlanok lesznek, elsősorban azért, mert nem tartunk rendet, vagy még inkább azért, mert szerintük nem megfelelően tartjuk be ezt. Ami harminc-negyven évig jó volt, hirtelen rossz lesz, s rövid idő alatt azt vesszük észre, hogy már mindennel bajuk van. Mi történik ilyenkor, és mi az, hogy Xanthippé-szindróma, amelyre ilyenkor a szakember gondol? Összefoglalónk.