Szilveszter éjjelén, nulla óra nulla perckor a közeli és a távoli jövő pillanataira koccintottam. Kíváncsian vártam 2020 összes mozzanatát, gondját-baját, örömkönnyes pillanatait, de álmomban se gondoltam volna, hogy pár hét múlva egy világjárvány kellős közepén találom magam. Új ez mindenkinek. Új ez nekem is.
Már jó ideje nem tudok úgy utazni a metrón, hogy a mellettem ülő/álló idegen ne a koronavírusról beszéljen.
Két megálló között a telefonomat nyomkodtam egyszer, kattintásvadász, pánik- és káoszkeltő koronavírusos cikkeken bosszankodtam, amikor fél füllel meghallottam a mellettem utazó idegen mondatfoszlányát: „Tudod, miért szeretem a négyes metrót? Ezen még viszonylag lehet kapaszkodás nélkül utazni.”
Ekkor felnéztem a telefonomból, és úgy istenigazából elgondolkodtam. Igen, az élet most más, tapinthatóan, szemmel láthatóan más. Ezt érezzük mindannyian, látni mindannyiunkon. Pontosan ezért önt el mérhetetlen hálával, büszkeséggel és örömmel, hogy látom, az emberek pánik helyett kezdenek összefogni, és ésszel, tudatosan kezdik használni a médiumokat a koronavírus-járvány idején egymás segítésére.
Mert kezdjük látni, hogy egymástól tanulunk, egymás példáját követjük, és egymásból merítünk erőt. Felelősséggel tartozunk önmagunkért, barátainkért, családtagjainkért, embertársainkért, és ha valamikor, akkor most aztán tényleg eljött az a pillanat, hogy érezzük: meg kell emberelnünk önmagunkat.
De hogy pontosan miről beszélek?
Napvilágot látott például egy „Segítsünk idős szomszédainknak a járvány idején!” című kezdeményezés a Facebookon, hiszen a legnagyobb veszély őket fenyegeti, az idősebb, gyengébb immunrendszerű korosztályt. Legyen szó akár bevásárlásról vagy gyógyszervásárlásról, felkínálhatjuk segítségünket idős és egyedül élő szomszédainknak úgy, ha egy ezzel kapcsolatos értesítőt kiteszünk a lépcsőházban.
De a néma harcosokról se feledkezzünk meg: igen, azokról a nővérekről, ápolókról, orvosokról és műtősökről, akik a koronavírussal fertőzötteket gyógyítják éjjel és nappal, és akik előtt tisztelettel adózik egész Magyarország. A Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet által indított kezdeményezéssel mi is üzenhetünk a nővéreknek és az orvosoknak a #veletekvagyunk hashtag használatával. A legnagyobbaknak is kell támogatás, erő, szép szó, elismerés – akkor is, ha csak némán, háttérben állva, feltűnésmentesen végzik munkájukat.
És mi van a néma szenvedőkkel? Az állatokkal, kiskedvencekkel? Ugye mindannyian belegondoltunk már abba, hogy mi történik négylábú családtagjainkkal egy karantén, váratlan kórházi elhelyezés esetén? Hiszen tudjuk, hogy sok olyan – leginkább idős – állattartó van, akinek nincs rokona, ismerőse, barátja, akit esetleg megkérhetne a gondviselésre szükség esetén. A Noé Állatotthon Alapítvány arra kér minden kisállattartót felhívásában, hogy ajánljuk fel egymásnak segítségünket, tegyünk ki felhívást arról, ha átmenetileg gondoskodnánk a bajbajutott állatokról, valamint bejárati ajtónkra függesszük ki, hogy hány kisállat tartózkodik a lakásban, van-e értesíthető telefonszám.
A Szabados Ági által hirdetett #otthonolvasok kihívás pedig rólunk szól. Mert most azzal tehetjük a legtöbbet, ha otthon maradunk, és ha ezt az otthonmaradást a kellemetlenségek ellenére vérkomolyan vesszük. Ha barátaink, családtagjaink és ismerőseink szemében is tudatosítjuk ennek fontosságát – akár olyan apró, gesztusértékű cselekedettel, mint az #otthonolvasok hashtag használata. Mert egymástól tanulunk, egymás példáját követjük, és egymásból merítünk erőt.
És míg nálunk olvasásra hívnak, az olaszoknál éneklésre, ami valahogy így néz ki:
Ha kilépünk a saját kis énközpontú világunkból, egészen új tapasztalatokat szerezhetünk. Kezdjük érteni, hogy itt most nem a pánik kell, a hisztéria, az álhírek, a káosz- és rémhírgyártás, az őrületes nagybevásárlás. Nem, most összefogás kell. Csapatmunka, kooperáció. Higgadt érzékenység, felelős magatartás. Akkor is, ha új a helyzet, és akkor is, ha csak a sötétben tapogatózunk.
