Szerencsés alkat vagyok. Kamaszként sosem kellett a szobamérleggel viaskodnom, később pedig mindkét szülésem után a „versenysúlyommal” sétáltam ki a szülőszobáról. Tudom, vérlázító, de még ma is simán bevágok esténként egy tábla csokit, amikor a gyerekek már alszanak, és egy dekagrammot sem hízom tőle. Harmincöt évesen 36-os ruhákat hordok, és bár az én testem is jócskán megváltozott az évek során, mégsem veszek össze az egészalakos tükörképemmel. Mindez mégsem az én érdemem. Egészséges táplálkozás (hellyel-közzel), napi minimum három buszmegállónyi séta, de leginkább az őrülten szerencsés gének.
170 centimnek és 60 kilómnak mégis minden nap meg kell küzdenie a súllyal. Kisebbik lányunk, Nuli öt és fél éves. Magasabb kortársainál és ikertestvérénél, de azt nem mondom meg, hány kilogramm. Szép súllyal született, még úgyis, hogy maga mellett helyet kellett szorítania öccsének is. Nuli mindig picit nagyobb volt a többi babánál, de ennek sem én, sem a védőnő, sem pedig a háziorvos nem tulajdonított nagy jelentőséget. Ugyanazt kapja enni, mint a nővére és ikeröccse, neki sem jár több édesség, nem mozog egy perccel sem kevesebbet, ráadásul mindhárom gyerekünk intenzíven sportol. Férjem és családja, hogyismondjam…mindannyian divatosan duzzadtak, pedig egészségesen táplálkoznak, rendszeresen mozognak. Nuli annyira hasonlít a férjemre, és az ő néhai édesanyjára, mintha nekem semmi közöm se lenne hozzá. Igen, ő is divatosan duzzadt. Az apai genetikának az ő életében szembetűnő szerep jutott.
Duci. Kövér. Ezt mondják rá mások. És? Én meg barnaszemű és balkezes vagyok.
Gyerekeink nem azt látják tőlünk, hogy gyűrögetjük a pocakunkat, és nem is illegetjük magunkat a tükör előtt mély sóhajokkal kísérve. Még szobamérlegünk sincs. Otthon nem téma, ki mekkora külső „terhekkel” él vagy épp mennyire karcsú a dereka. Törekszünk az egészséges életmódra, szeretjük a szépet, de nálunk nem kardinális kérdés a külalak.
Bár saját gyerekeit valamennyire objektíven szemlélő anyának tartom magam, mégis fáj, hogy az egyik gyerekemnek már az óvodában szembesülni kell azzal, hogy a XXI. században még mindig ott tartunk, hogy a külcsín a fontosabb, sok esetben elhanyagolható a belbecs.
Tisztában vagyok azzal, hogy ilyen korban egymás froclizása valamelyest természetes jelenség, mégis
erősnek érzem, amikor a lányom sírva jön haza az óvodából, hogy ő kövér, mert ott, bent ezt mondták neki.
Ötéves. Baromira nem kéne még ezzel foglalkoznia! Felháborít, hogy valakinek ennyi a mérvadó az én gyerekemből! Milyen értékrenddel bír az a felnőtt, aki ezt mondja egy ötéves kislányra? Ha pedig mástól hall ilyet a gyerek, akkor miért nem egyenesítik ki ezt otthon? Elegem van abból, hogy ebben a „hűdeempatikus” világban már egy óvodásnak is szembe kell néznie a kirekesztéssel, csak azért, mert nagyobb méretű ruhákat hord másoknál! Csak azért, mert olyannak született, amilyen. Igazságtalan! Pedig Nuli ennél sokkal több! Ahogyan mindannyian többek vagyunk szembetűnő sziluettünknél...
Harsogjuk az elfogadást, mégis nehezen tolerálunk!
„Nuli, ne legyél szomorú! Olyan szép vagy! Látod, apa is milyen pufi, mégis mennyire szeretjük őt!” – vigasztalja sokszor két évvel idősebb nővére gyermeki, mosolyfakasztó, kendőzetlen őszinteséggel. Az egyenes beszéd ebben a témában is fontos: mellőzve a nyersséget, koruknak megfelelően beszélgetünk velük különböző külsőnkről, a szépségről, amely relatív, az elhízásról, ami hazánkban népbetegség. Sosem hazudom azt lányomnak, hogy vékony! Megbeszéltük már, hogy ő picit mindenhogyan nagyobb az átlagnál, de ez nem igazán fontos. Nem baj! Nem a hajunk színe, a szarkalábaink száma vagy bőrünk feszessége okán ítélnek meg bennünket – legalábbis én ebben hiszek. Másokat viszont nem tudok megváltoztatni, és nem is vagyok ott minden percben a gyerekeim mellett, hogy azonnal kiigazítsam a konfliktusaikat. Helyette a lelküket erősítjük, abban segítünk nekik, hogy felismerjék ők is: a külcsín csak másodlagos, a belbecs az, ami igazán lényegi. Viszont bizonyos keretek között mindkettőért tehetünk, ha nem tetszik a meglévő.
Azt emeljük ki, amiben jók, és nem azt hangsúlyozzuk, amiben esetleges elmaradásaik vannak. Arra is megtanítjuk őket, hogy a gúnyolódás nem menő, a kedvesség viszont nagyon is az! Odafigyelünk arra, hogy ebben a kesze-kusza valóságban megtalálják a helyes ösvényt.
Olykor felnőttként is nehéz megfelelni a társadalomnak, kedvére tenni a közvéleménynek, nemhogy gyermekként
helyt állni ebben a kifordult, lépten-nyomon az elfogadást harsogó, mégis a másságot nehezen toleráló világban. Bonyolult ma gyereknek lenni, és néha azt érzem, szülőként is sokkal nehezebb bizonyos helyzetekben terelgetni őket, mint korábban. Mindenkinek fel kell kötnie a gatyát, legyen az XS-es, M-es vagy XXXL méretű.
Amíg az egészségesség keretein belül marad, addig nem érdekel, ha Nulinak felnőttkorára a plus size osztályon kell majd ruhákat vásárolnia, ahogyan az sem, ha egyszercsak megnyúlik, és nádszálvékony nő érik belőle. Nem kell mindenkinek modellalkatnak lennie, ahogy gömbölyded, XXL-méretűnek sem! Nem a test a mérvadó, hanem ami benne lakozik. És örülnék, ha végre erről nem csak papolnánk...
Jónéhány évnek el kell telnie, mire ezt a lányom is így fogja értékelni, de addig nekem és az édesapjának dolga mentálisan megtámasztani őt, arra ösztönözni, hogy ő maga ne bántson másokat a külsejük vagy méreteik miatt! És én ezen vagyok mind a 170 centimmel és 60 kilómmal, a sokasodó szarkalábaimmal, a kifogásolható arcbőrömmel, az enyhén narancsbőrös combommal, az 1985-ös születési évemmel, szemüvegesként.
Ajánljuk még:
Ezért hosszú hajú a kisfiam
A férjem és én együtt döntünk gyerekeink oly sok dolgában. Megkérjük, megszabjuk, megköveteljük. Elvárjuk. Mégis, a gyermek vendég a háznál, aki termetre kicsi, de ugyanúgy joga van bizonyos kérdésekben saját döntést hozni, mint nekünk. Mi pedig már most számos esetben messzebbről fogjuk a kezüket, és csak az oldalvonalról szurkolunk nekik.
