Olyan „szakvélemény” is volt, miszerint a rák ellenszere a nemi kielégülés – mit gondolunk a betegségekről?

Az az ambivalencia, amellyel az emberiség a különböző betegségekhez viszonyult, érdekes párhuzamként már a beteg szavunk eredetének meghatározásában is tükröződik: előfordulását 1372 utánra adatolja az Etimológiai szótár, és bizonytalan eredetűként szóként tartja számon. Annyit tudunk róla, hogy a környező népek nyelveiben – a román beteag, a régi szlovén beteg és a szlovák nyelvjárási bet’ah – a magyar ’beteg’ szó átvételeit ismerhetjük fel. A homályos eredet ugyanakkor nem a nyelvtudomány restanciája, hiszen a nyelvtörténeti kutatások mindig különös figyelmet fordítottak az orvosi vonatkozású kifejezéseinek kutatására.

Beteg szavunk etimológiájáról kisebb könyvtárnyi irodalom született már, pontos eredete mégsem megoldott.

A betegségekről való gondolkodás mentalitástörténete az Ókorban kezdődik és napjainkig újabb és újabb kutatási témákkal szolgál a teljes idővonalon nemcsak a kultúrtörténet, de az orvostudomány, az antropológia, a történeti nyelvészet, sőt, a filozófia számára is.

Értelemszerűen a különböző betegségek jóval megelőzték az orvostudomány születését, és minthogy racionális magyarázattal aligha szolgálhattak az emberek számára, értelmezésük a mitikus-mágikus gondolkodásban gyökerezik. Az ókori, majd a középkori ember világképében is

a betegség a bűnért járó jogos büntetést jelentette,

aminek irodalmi példái is számosak. Oidipusz király történetét mindannyian ismerjük, ahogy talán arra a körülményre is emlékezhetünk, hogy az ő bűne miatt kolerajárvány pusztította az országot. A középkor alkonyáig a betegségeket, különösen pedig a járványokat az emberiségre mért csapásként értelmezték, a beteg embert pedig bűnösnek tartották, többnyire kiközösítették. Erről a témáról olvashatunk rövid mentalitástörténeti áttekintést Susan Sontag A betegség mint metafora című könyvében.

Elég későn, a 18. század végén következett be az a váltás, hogy a betegségekre az egyén problémájaként kezdtek tekinteni, de azok kialakulásának magyarázatában továbbra is megmaradt az erkölcsi motívum.

Az egyén pszichológiai működésében keresték a betegségek okát,

azt gondolván, hogy a testi tünetek csupán a lélek romlásának kivetülései, az erkölcsi norma megsértésének jelei. Így gondoltál például a tbc-t a túlzott szenvedély betegségének, a rákot pedig az érzelmi sivárság, a szeretetéhség betegségének – vagyis mindkét betegséget az indulatok betegségeként tartották számon. Ennélfogva azt hirdették, hogy a jó útra téréssel, és kellően erős akarattal a betegségek legyőzhetők, és a bizarr ajánlások között

olyan „szakvélemény” is volt, miszerint a rák ellenszere a nemi kielégülés.

A 19. század másik nagy betegsége, a szifilisz sokkal egyértelműbb kapcsolatot mutatott moralitás és szabad akarat között, így magyarázata is sokkal egyszerűbb volt. A szifiliszről ugyanis tudni lehetett, hogy szexuális érintkezés során terjed, tehát, aki elkapta, annak erkölcseiben mutatkozott meg a jellemhiba, a betegség pedig maga a morális ítélet volt.

A 19. század második felében romantikus magyarázatokkal adtak új értelmet egyes betegségeknek: a tbc-ről azt tartották, hogy megnemesíti a személyiséget, megszépíti a lelket. Ekkor vált divatossá a sovány, sápadt arc, amit mai napig „tüdőbajos” kinézetként ismerünk, és így vált a tbc a művészek betegségévé. A betegség és a személyiség összefüggését a romantika is szorosan fogja: a Varázshegy Hans Castorpjának tüdőbaja intelligenciájának élesedését hozza magával, személyisége sosem látott vonásait mutatja meg. A tbc 1950-ig népbetegségnek számított, és rengeteg ember halálát okozta, köztük sok művész és író is ebben halt meg. Ugyancsak Thomas Mann írja meg a tbc ellenpólusaként működő kolera személyiségromboló hatását Halál Velencében című novellájában, melynek főhőse, Gustav von Aschenbach szinte összezsugorodik a kolera hatására: gátlásai, finnyássága összetöpörítik.

A betegségek értelmezése tehát nem állandó, folyamatosan változik, és a nagy kórképekről való közfelfogás legalább olyan világosan korszakolható, mint a betegségek mentalitástörténete. A 20. században például a rák korábbi magyarázatait felváltja a 19. századi tbc-értelmezésekhez hasonló érvelés: a visszavonulás, a lemondás, az élet elhalványulásának metaforájává válik, úgy tartják, hogy

a vágyakkal együtt elpusztul a tüdő is.

Az újonnan felfedezett kór, az elmebetegség pedig az érzelmi túlérzékenység, az elmélyülés, a kritikai elégedetlenség betegségeként jelenik meg, közben pedig a tbc körüli metaforikus magyarázatok szertefoszlanak (1906-ban alkalmaztak először BCG-oltást tbc megelőzésére, de szélesebb körben csak a második világháború után terjedt el) a betegségre alkalmazható gyógymódok felfedezésével és a betegség fokozatos visszaszorításával.

A betegségek alakulásában az is szembetűnő, hogy bizonyos zavarokat bizonyos társadalmi csoportoknak tulajdonítottak: a tbc a szegényeké, a rák viszont a jólétben dúskáló gazdag emberek betegsége volt – minden objektív cáfolat ellenére. Olykor még napjainkban is tartja magát ez a nézet, de ez már leginkább az orvosi ellátáshoz való hozzáférés mértékében gyökerezik, és kevésbé mitikus természetű. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy a betegség-metaforák akár tömegpusztító fegyverként is képesek megmételyezni az elmét: Hitler a zsidóságot rákos daganatként aposztrofálta, és ez a retorika a nácizmus teljes gépezetére jellemző volt.

Egy merőben más perspektíva – amely ellen a történetírók egy része talán joggal berzenkedik – az ún. kontrafaktuális történetírás, amely a mi lett volna, ha kérdés mentén vizsgálja a betegségek történelemformáló erejét. Ronald D. Gerste német szemészorvos és történész könyve, a Történelmet író betegségek a nagy történelmi személyiségek betegségei kapcsán kérdez rá,

vajon hogyan alakult volna a világ sorsa, ha az akkori vezetők nem szenvedtek volna ismert bajaikban.

Bármennyire is játékosnak tűnik a felvetés, elgondolkodtató információkkal szembesít: az egészség hiánya döntéseinket is befolyásolja, és ez különösen fontos tényező lehet akkor, amikor a választások tömegek sorsát alakítják.

A kérdések között szerepel például, hogy vajon kitört volna-e a második világháború, ha a liberális III. Frigyes császár nem hal meg gégerákban, amit láncdohányosként szerzett vagy Lenin eltitkolt szifilisze vajon hogyan befolyásolta döntéseit?  Mi lett volna, ha Hitler nem szenved hipochondriában vagy Franklin D. Roosevelt nem kapja meg a gyermekbénulást? Ez utóbbiról film is készült, a Warm Springs, amelyben a zseniális ír származású színész, Kenneth Branagh alakításában láthatjuk a hajdani politikus küzdelmét az életét meghatározó kórral.

A betegségek kutatásának tanulságai szerteágazóak és nagyon elgondolkodtatóak ma is, amikor újabb és újabb kórokkal és járványokkal találjuk szembe magunkat, és tapasztaljuk meg, hogy a laikus magyarázatok – az orvostudomány fejlettsége ellenére is – makacsul tartják magukat. A 20. századi hippi-mozgalmaihoz köthető AIDS okainak magyarázatával legalább annyira a bűntudatunkra apelláltnak, mint a legutóbbi koronavírus-járvány kapcsán.

A világ bűnös és megérett a pusztulásra: ez a végső konklúziója minden, objektivitást nélkülöző értelmezésnek.

E tekintetben nincs sok különbség az ókori ember betegségfelfogása és a ma még ismeretlen, feltáratlan kórokozókkal kapcsolatos általános emberi viszonyulás között. Mégis, reméljük, hogy egyszer kigyógyulunk majd az „amit nem tudunk, azt megmagyarázzuk” betegségéből. Többek között erre figyelmeztet a II. János Pál pápa kezdeményezésére kijelölt Betegek világnapja is, amelyet minden évben február 11-én tartunk 1993 óta.