Így vedd rá demens szerettedet az orvosi vizsgálatra, ha ő nem akarna menni

Egészség

Így vedd rá demens szerettedet az orvosi vizsgálatra, ha ő nem akarna menni

A demencia alapjeleit mutató szeretteinkről is gondoskodnunk kell, akkor is, ha a másik vonakodik vizsgálatra menni. Ilyenkor érdemes különböző technikákkal megpróbálni mégiscsak eljuttatni a szakorvosig. Ehhez hoztam 7 tippet.

Gerontológiai kutatóként évek óta tartok előadásokat és kurzusokat a demencia jeleiről és típusairól szerte az országban, s nem ritkán megtörténik az, hogy az előadás utáni kérdéseknél feláll egy ember (jellemzően inkább asszony, mint férfi) és elmondja: ami az előadásban elhangzott, nagyrészben vagy teljesen igaz a párjára vagy valamelyik szülőjére, de hiába mondja neki hónapok vagy évek óta, a másik nem akar elmenni az orvosi vizsgálatra. A leggyakoribb ok az, hogy az illető nem gondolja magát betegnek, de sokan szégyellik is az ilyen vizsgálatokat. Gyakran a kérdező egyben tanácsot is kér, hogy mit tegyen, hogy vegye rá a párját az alapvizsgálatok elvégeztetésére. Erre szeretnék technikákat mutatni.

1) A „lelkére” beszélés, avagy megmutatni a következményeket

Idős hozzátartozóinknál nagyon fontos érzelmi kötelék a gyerekek és az unokák látása, s a velük töltött idő. Lehet, hogy éppen azzal lehet rávenni hozzátartozónkat a kontrollvizsgálatra, hogy elmondjuk neki: ha a demencia rohamosan előrehalad, egy idő után már nem fogja felismerni szeretteit, és egy intézetben sokkal kevesebbet tud majd velük találkozni.

2) „Gondolj apádra”

Ha a felmenői között volt demens, hasznos lehet emlékeztetni őt arra, hogy vele is megtörténhet ugyanaz a folyamat, amit egykor olyan nehezen nézett végig ő maga is. Ha pedig nem akar olyan állapotba kerülni, mint a demens felmenő, akkor érdemes minél előbb meglátogatni a szakorvost vagy a tesztelő rendelőt, addig, amíg a helyzet egy elfogadható állapotban még szinten tartható.

3) Tájékoztatás

A „véletlenül” asztalon hagyott tájékoztatók jó szolgálatot tehetnek. Hasznos lehet, ha az ember egy-egy jó és alapos demencialeírást mintegy az „asztalon felejt”, hátha lesz esély arra, hogy a másik ezt elolvassa, s maga látja be, hogy segítségre van szüksége.

4) A közös filmélmény

Mind az INDA-program rövidfilmjei (Koltai Róbert főszereplésével) mind a The Father című film Anthony Hopkins megrázó játékával alkalmasak lehet arra, hogy az embert elgondolkodtassa és elindítsa a vizsgálat felé vezető úton. Ugyanezt jelentheti egy Youtube-előadás megtekintése is a demenciáról, bár tapasztalatok szerint a játékfilmekkel érzelmileg közelebb kerülhetünk a témához.

5) Az „influenszerek” 

Ha a családban van olyan gyermek, esetleg unoka, akinek hozzátartozónk hisz, megbízik benne, őt is be lehet vonni az érvelésbe. Szintén hasznos lehet egy barát, egy orvos vagy lelkész is, de nagyon fontos ekkor, hogy az érintett számára legalább akkora tekintély legyen ez az ember, mint nekünk, hiszen ellenkező esetben „összeesküvésre” fog gondolni, s csak rosszabb eredményt érünk el.

6) A közösség összefogása 

Barátok, ismerősök, családtagok úgy döntenek, hogy mindenki elmegy demencia-tesztre. Ilyenkor az, aki része a társaságnak, nehezen mondhat nemet.

7) A körzeti orvos szerepe

A körzeti orvos személyesen felhívhatja a pácienst kérésünkre, és javasolhatja neki a szakorvosi vizsgálatot. A legtöbb esetben a körzeti orvos iránt nagy a bizalom, az illető tehát hallgat az értelmes érvelésre.

A felsorolt 7 pont nyilvánvalóan még sok másikkal lehetne kiegészíthető – akár extrém esetben szóba jöhet olyan otthon meglátogatása is, ahol demensek élnek. A lényeg az ösztönzés: ha azt látjuk, hogy a közelünkben élő hozzátartozónk lassan vagy rohamosan leépül – aminek az itt leírtak lehetnek például tünetei –, ne habozzunk őt elvinni a vizsgálatokra, mert egy hamar felismert probléma akár évekkel meghosszabbíthatja az életét, és egészen biztosan jobb életminőséget ad a kezeletlen betegségnél!

Ajánljuk még:

„Semmi nem véletlenül történt” – egy anya négy vetélésének története
Egy vetélésben az az igazán fájdalmas, hogy nemcsak a kisbabánkat veszítjük el, hanem megrendülhet önbizalmunk és anyai kompetenciánkba, akár Istenbe vetett hitünk is. A következő gyermekvállalás már ezzel a lelki teherrel indul, és ha a veszteség megismétlődik, a fájdalom, a szorongás és a bizalomvesztés a korábbinál is erősebb lehet, negatív érzelmi spirálba sodorhat minket. A „Ne félj, nem ítéllek el” lelkigyakorlaton megismertem egy fiatal, törékeny, kedves orvosnőt, aki négy kisbabát veszített el. Arra kértem, mesélje el történetét, hogy hasonló helyzetben lévők erőt meríthessenek belőle.