„Elveszett a kollektív női tudásunk” – 12 000 magyar szülés tapasztalata

Egészség

„Elveszett a kollektív női tudásunk” – 12 000 magyar szülés tapasztalata

„Kinél szültetek? Kit ajánlotok?” Általában ezt szoktuk kérdezni, ha várandósan próbáljuk feltérképezni azt, hogy mi várhat ránk a szülés során. Többnyire Facebook-csoportokból igyekszünk összeszedni az információkat, mert nincs olyan felület, ahol összesítve, objektíven látnánk egy képet a kórházak gyakorlatáról. Vagyis, már van: az Ablak a Világra projekt éppen ezért jött létre.

Pleván Tímea több mint tíz éve feleség, egy ovis ikerpár anyukája, az ELTE Pedagógia és Pszichológia Karának perinatális szaktanácsadó hallgatója, és az Ablak a világra projekt megálmodója. Vele beszélgettünk többek között arról, 

  • Hogyan szülnek a nők ma Magyarországon?
  • Miért fontos egy anyai tapasztalatokon alapuló adatbázis a kórházak szülési protokolljairól?
  • Hogyan használjuk ezeket a statisztikákat?
  • Hogyan készülhetünk fel, hogy olyan szülésünk legyen, amilyet megálmodtunk?
  • Mit tehetünk, ha az nem úgy sikerült?

Interjú.

Mi motivált téged arra, hogy belevágj az Ablak a Világra létrehozásába?

A szülésem előtt sokadmagammal együtt én is a kismamákat tömörítő online csoportokban igyekeztem tájékozódni az ezzel kapcsolatos kérdéseimről. Kis sarkítással ez általában úgy zajlik, hogy az újonnan érkező tagok felteszik többé-kevésbé ugyanazokat a kérdéseket, amikre a régebbi tagok igyekeznek válaszolni. Volt néhány tipikus, visszatérő kérdés, amikről egy idő után úgy éreztem, sokkal egyszerűbb lenne összeszedni egy táblázatban, és az érdeklődők legalább ezekre könnyebben, és a preferenciáik mentén kaphatnának válaszokat. Később a szülés, születés témájában való elmélyülés közben jött számomra az a felismerés, hogy egy sokkal részletesebben kidolgozott, és minél többeket megszólító kérdőívre és felmérésre lenne szükség, mert

nincs olyan hivatalos forrás, ahonnan tájékozódni lehetne.

Vannak viszont intézményenként, sőt akár orvosonként eltérő gyakorlatok, ráadásul mindezek nem minden esetben csengenek egybe a legfrissebb kutatási eredményekkel, nemzetközi ajánlásokkal. Jelenleg a császármetszési vagy gátmetszési arányok után is kutatni kell, más beavatkozásokról, szokásokról, helyi protokollokról pedig még ennyi információt sem találni. Szerettem volna ezt a hiányt úgy pótolni, hogy közben képet kapunk arról is, hogyan élik meg a szülésüket a kismamák, milyen gyakoriak az abba való beavatkozások, ezek a beavatkozások milyen körülmények között történnek. Biztosítva van-e az anya joga a tájékozott döntéshez, vagy csak történnek vele a dolgok, anélkül, hogy tudná, miért. De az is kiderül, hogy milyen tapasztalatokat szereznek a csecsemőosztályokon, mennyiben támogatják őket abban, hogy szoptatni tudjanak, és összességében a szülés körüli tapasztalataik hogyan befolyásolják a későbbi gyermekvállalási kedvüket.

Miért fontos egy anyai kérdőíveken alapuló adatbázis? Miben más ez, mintha az anyukák a Facebook-csoportokból tájékozódnának?

Sokkal több kérdést teszek fel, mint ami általában felmerül a Facebook-csoportokban; szisztematikusan, témánként, a várandósgondozástól a szülésen, újszülöttellátáson, csecsemőosztályon, szoptatástámogatáson át, egészen a szülést követő érzésekig. Ez lehetővé teszi, hogy egy sokkal átfogóbb képünk alakuljon ki a hazai szülészeti ellátásról, és hogy a kismamák a preferenciáikra tudjanak fókuszálni, az őket érdeklő kérdésekre kapjanak választ.

Az is fontos különbség, hogy a kérdőívet sokkal többen töltik ki, mint ahányan egy csoportban válaszolnak egy-egy feltett kérdésre.  Az ottani válaszok nehezen összesíthetőek, és teljesen érthető okokból, de többnyire szubjektívek. Amennyire csak lehetséges, objektív adatbázist szerettem volna létrehozni, és ezt van, hogy fel is róják nekem, hogy miért nem térek ki rá, hogy miért történt ez vagy az.

Én sem szeretem az egyes történeteket, megéléseket a számok szintjére csupaszítani.

A 12 000 kitöltött kérdőív 12 000 anyát, még több babát és családokat takar. Életeket. Viszont a szülészeti ellátás feltérképezése szempontjából, és kizárólag a beavatkozások számszerűsíthetőségének a szintjén mégsem a körülmények a fontosak. Az más miatt számít, és arra vonatkozóan is szerepel több kérdés.

Mit szeretnétek pontosan felmérni?

Azt például, hogy milyen arányban alkalmaznak gátmetszést egy-egy intézményben, hogy aztán, aki itt vagy ott tervez szülni, el tudja dönteni, hogy valóban megfelelő-e számára az a helyszín, legyen az ő ezzel kapcsolatos preferenciája bármi. Teljesen evidens, hogy van olyan helyzet, amikor a gátmetszésnek – vagy bármelyik másik beavatkozásnak – vitathatatlan létjogosultsága van. Viszont, amikor sok-sok tapasztalat összegyűlik, pusztán a számok is elegendőek ahhoz, hogy el tudjuk dönteni, hogy vajon ezt vagy azt a beavatkozást valóban, csak ezekben az indokolt esetekben alkalmazták vagy valószínűleg annál gyakrabban is. Például, amikor azt olvasom a WHO ajánlásában, hogy a Kristeller manőver – hasba könyöklés – nem javasolt beavatkozás a szülés során, majd azt látom, hogy a hüvelyi úton szült édesanyák 42 százalékánál alkalmazták, akkor a miértek egész más fényt kapnak.

 
Forrás: Unsplash
 

Számodra milyen meglepő vagy döbbenetes, esetleg pozitív tanulságok mutatkoztak, amikor megláttad a kérdőívek eredményeit?

Az első tanulság az volt, hogy nagyon sok beavatkozás mellett szülnek Magyarországon a nők. Értem ezalatt azt is, hogy egy-egy szülés során jellemzően nem egy-két, hanem több beavatkozás történik, és azt is, hogy az egyes beavatkozásokat nézve soknak igen magas az előfordulási aránya.

Hogy érzékeltessem miről is van szó: a 11954 anyai tapasztalat között egyetlen egy édesanya van jelenleg, akinek úgy zajlott le a szülése, hogy egyebek mellett se burkot nem repesztettek, se oxytocint nem kapott, se a méhszáját nem tágították, a saját tempójában hozhatta világra a gyermekét. De ha már az újszülöttellátást is nézem, az ő babájának is egy-két percen belül elvágták a köldökzsinórját, pedig a babának szüksége lenne a méhlepényből még hozzá áramló vérre.

Ha összességében nézem a beavatkozásokat, a válaszadók 2/3-a kapott oxytocint a vajúdás gyorsítása, a fájások erősítése érdekében, 42 százalékuknak könyököltek a hasába, 96 százalék az optimálisabb vertikális testhelyzettel szemben a szülőágyon fekve, vagy félig ülő helyzetben hozta világra a babáját, a válaszadók 13 százaléka pedig úgy, hogy közben a lábát is kikötözték.Ezek nagyon szomorú, sok kérdést felvető számok, amelyek azért is különös figyelmet érdemelnek, mert a kérdőívvel egyelőre csak azoknak az édesanyáknak a tapasztalatait gyűjtöm, akiknek a babájuk nem volt koraszülött, valamint a szülést követően se ők, sem a babájuk nem szorult intenzív ellátásra.

Mennyire megbízhatóak ezek a mérések; nem elképzelhető, hogy túl kevés a 12 000 szülés ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket levonjunk?

Meglepő, de az egyes kérdésekre érkező válaszokból levonható következtetések nem változnak számottevően a beérkező tapasztalatok mennyiségével. 2, 5 és 7 ezer tapasztalatnál is összehasonlítottam néhány beavatkozás előfordulási arányát, mert érdekelt, milyen elmozdulás látható. De többnyire 1-2%-os eltérésekről volt csak szó, azaz, nem nagyon történik változás például a császármetszés vagy a gátmetszés gyakorlatában.

Mivel az egyes helyszínekről még nagyon eltérő mennyiségű tapasztalat gyűlt össze, így nem lehet konkrétan kiemelni semelyik intézményt, ugyanakkor azt nagyon fontosnak tartom, hogy a tervezetten, szaksegítséggel otthon szült édesanyák szülési tapasztalatai teljesen más képet festenek, mint a kórházi szülések. A vizsgált beavatkozások mindegyike töredéke a kórházban előfordulóaknak, és az édesanyák megélései is sokkal pozitívabbak.

Mi az, amit figyeljünk a kórházi statisztikáknál? Hogyan válasszunk a számok alapján?

A statisztikák önmagukban csak számok. Ugyan, ahogy az előbb említettem, a magas arányok rögtön szemet szúrnak és elgondolkodtatnak, ezzel még nem leszünk sokkal előrébb.

A tudatos felkészülésben és a tájékozott döntésben hiszek.

Mindenkinek megvan a maga preferenciája, hogy számára mi a fontos, mi az, amiben kompromisszumkész, és mi az, amiből nem szeretne engedni. Így a számok áttekintése mellett fontosnak tartom az egyes témáknak való utánajárást, lehetőleg több forrásból, ha a lehető legkevesebb beavatkozással, és ezáltal a várható legkevesebb szövődménnyel szeretnénk szülni, valamint, ha tájékozottan szeretnénk dönteni.

Melyek a leggyakoribb panaszok, rossz élmények, beavatkozások, amibe a szülő anyák belefutnak? Amit szülészeti erőszakként élnek meg?

A leggyakoribb panasz a már említett tájékozott döntés hiánya. Hogy az anya tájékoztatása, beleegyezése nélkül vagy nem egyszer a határozott tiltakozása ellenére történtek beavatkozások. Hogy nem számítottak az érzéseik, a kéréseik, nem vették őket komolyan, hogy gyerekszerepben találták magukat.

Hogyan lehet ezt elkerülni? Hogyan tudunk úgy felkészülni, hogy olyan szülésünk lehessen, amilyet elképzeltünk?

Arra kondícionálnak minket pici korunktól, hogy fogadjunk szót, tegyük, amit mondanak, ne lógjunk ki a sorból, ne kérdőjelezzünk meg semmit. Él velünk egy tanult tehetetlenség is, plusz az elmúlt nagyjából száz évben

a szülés kórházi eseménnyé válásával elveszett a kollektív női tudásunk is a szülés élettani folyamatáról.

„Majd az orvos tudja és ne is akard megérteni, mert úgyse menne. Ne legyél okos.” A legtöbben ezzel az alappal vágunk bele a várandósságba, és azzal a félelemmel, hogy mi lesz, ha mégis kérdezni merünk. Ennek a megváltoztatása a mi kezünkben van, de kétségtelenül hosszú és göröngyös út vezet odáig, és aki rálép, hideget-meleget egyaránt kap a nyakába.

Szükséges lenne tudatosítani, hogy bárhogy is döntünk vagy épp nem döntünk, a felelősség a miénk, és a következményekkel mi élünk majd együtt. A tájékozódás fontosságát, a különböző nézőpontok ismeretét nem tudom eleget hangsúlyozni. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy el tudjuk dönteni, mi az, ami számunkra, a gyermekünk számára, és a családunk számára fontos. Ezt követően tudjuk megkeresni azt a helyszínt, ahol magunkat és a kisbabánkat biztonságban érezve, a számunkra megfelelő támogatás mellett tudjuk világra hozni a gyermekünket. Ehhez viszont kérdezni kell. Megtudni, hogy a kiszemelt helyen és/vagy személynél mik a szokások. Ha számomra fontos, például, hogy gátmetszés nélkül szülhessek, akkor megkérdezni, hogy ott/nála mekkora a gátmetszés aránya, és milyen esetben szokta alkalmazni ezt a beavatkozást. Ha használhatatlan választ kapok, ha feszélyezve érzem magam, abból már levonhatom a magam következtetéseit, ahogy fordított esetben is. A feltett kérdésekre adott válaszok előre vetítik azt is, mire számíthatok a szülés során. Ha nem magabiztosan, jó érzésekkel, magamban megerősítve távozom, érdemes megfontolni, hogy a számomra megfelelő helyen vagyok-e. Ugyanakkor ez a váltás érzelmileg megterhelő és nehéz folyamat. 

 
Unsplash

Érdemes szülési tervet írni? Mi a garancia arra, hogy valóban aszerint zajlik majd a szülés?

Magyarországon a szülési terv még nem igazán elterjedt, vannak olyan szakemberek, akik még egyáltalán nem találkoztak vele, és a fogadtatása is vegyes. Mindez viszont fontos támpont lehet várandósként. A szülési terv lehetőséget ad már a várandósgondozás során beszélni a szülés kísérőivel arról, hogy számomra mi lényeges. Az, ahogy ezt fogadják, sokat elárul. Ha elnapolják, hogy majd, ez még korai, ha az ajánlásoknak ellentmondó érvekkel vitatják a kéréseim létjogosultságát, az lehetőséget teremt arra, hogy eldöntsem, megtaláltam-e azt, akire nekem szükségem van.

A szülési terv készítését azért is tartom nagyon hasznosnak, mert nem lehet rendesen megírni anélkül, hogy az ember utána ne járna annak, hogy valójában mi is az, amit akar vagy esetleg nem akar. Ezért

arra biztatok mindenkit, hogy vágjon bele, hogy elkészítse a szülési tervét, mert csak profitálhat belőle.

Fontos viszont, hogy ezt ne valami kőbevésett, megmásíthatatlan tervként képzelje és készítse el senki. Azt, hogy a szülésünk során mire fogunk vágyni, akkor sem tudhatjuk biztosan, ha már szültünk, mert egy másik alkalommal lehet minden egészen másképpen is, és ami egyszer jólesett, az legközelebb lehet, hogy határozottan idegesíteni fog. A rugalmasság ezért lényeges az anyai oldalról is, de a szaksegítség, kísérők oldaláról is.

Hogyan reagálhatunk jól, ha egy beavatkozás van a láthatáron? Hogyan mérlegelhetünk?

Ha erre a beavatkozásra nem mint vészhelyzetet elhárító beavatkozás kerül sor – és a beavatkozások zöme azért szerencsére ilyen –, akkor jogunk van teljes körű tájékoztatást kapni a miértjéről, sőt dönteni is, hogy élni kívánunk-e vele vagy sem. Amikor felmerül egy beavatkozás lehetősége, előtte 5 kérdést érdemes feltenni:

  • Miért gondolják, hogy ezt a beavatkozást szükséges elvégezni?
  • Mik az előnyei a beavatkozásnak, mit várunk tőle, miért lesz az jó a babának/nekünk?
  • Mik a várható hátrányai, mik a lehetséges kockázatai a beavatkozásnak?
  • Vannak-e alternatívái ennek a beavatkozásnak?
  • Mi történik, ha várunk, mire lehet számítani, ha a beavatkozás nem történik meg? 

Az ezekre a kérdésekre adott korrekt válaszok, különösen, ha a várandósság előtt, alatt volt alkalma a kismamának is tájékozódni ezekben a kérdésekben, segítenek eldönteni, hogy szeretnénk vagy nem szeretnénk egy adott beavatkozást.

Mit tehetünk, ha úgy érezzük, nem vették figyelembe a kéréseinket, és éppen kérdezés, tájékoztatás nélkül történt velünk valami?

Ahhoz, hogy az ilyen gyakorlatok megszűnjenek, elengedhetetlennek tartom a visszajelzést akkor, amikor az édesanya készen áll már rá, hogy ezt megtegye. Levélben, e-mailen, az intézményvezetőnek, osztályvezetőnek, betegjogi képviselőnek, de akár annak is, aki nem vette figyelembe a kérését. Szóljon a panasz annak és úgy, ahogy az az édesanya számára komfortos, és nem, vagy lehetőleg minél kevésbé szakít fel sebeket. Az intézményen túl a Másállapotot a szülészetben mozgalom aktivistái, valamint a Társaság a Szabadságjogokért, sőt a fenntartó is megkereshető a szüléstörténettel.

Hogyan érvényesíthetjük az érdekeinket, ha éppen kimerültek vagyunk a szülés folyamata alatt?

Ideális esetben mire a kisbabánk érkezik, már nem kell csatároznunk azért, hogy az érdekeinket érvényesítsük, mert ott és azokkal vagyunk, akik tudják, értik, ismerik a preferenciáinkat. Mi pedig bízunk bennük, tudjuk, hogy valódi ok nélkül ezzel nem mennének szembe, és ha valami szükségessé válik, a döntés folyamatába bevonnának. Ezért is tartom elengedhetetlennek a tudatos készülést, tudatos választást, de sajnos tudom, hogy ezzel együtt is – sőt, van, hogy éppen ezért – túl gyakran kerülnek a kismamák számukra nem kívánt helyzetbe. Ami azért is problémás, mert a szülés ideje már nem a harcok terepe. A vajúdás folyamatának nem kedvez, sőt hátráltatni is képes, ha az anyának a racionális agyát használva, érvelnie, lavíroznia kell azért, hogy a kéréseit tiszteletben tartsák. A saját felkészülésünk mellett ezért jó, ha a kísérőnk is tudja, mit szeretnénk, és támogatni tud minket, ha az szükségessé válik.

 
Forrás: Unsplash
 

Mit tehetünk, ha ügyeletben szülünk, és úgy érezzük, olyan szakemberek kezében vagyunk, akikkel nem érezzük magunkat biztonságban, vagy olyan bánásmódban részesít bennünket, amit megalázónak érzünk?

Ez talán az egyik legnehezebb helyzet, azért is, mert ilyen nem fordulhatna elő. Az anyai beszámolókból azonban tudjuk, hogy nem egyedi eset a nem megfelelő bánásmód. Ennek egy más élethelyzetben sokkal könnyebb gátat szabni, kijelölni a határainkat, és tudatosítani a másik félben, mit engedhet meg magának, és mit nem. A szülés kiszolgáltatottá tesz minket, és az ilyen események elvonják a figyelmünket az odabent zajló eseményekről, sőt akár meg is akaszthatják a szülés folyamatát, további stresszt okozva ezzel az anyának. Ilyen helyzetben is jól jön, ha van egy olyan kísérőnk, aki védőhálót tud körénk vonni, esetleg megpróbálja elérni, hogy másik szaksegítség legyen jelen, vagy jelzi a problémát az ügyelet vezetőjének. Épp a nemrégiben olvastam egy szüléstörténetet, ahol

az édesanyának még volt annyi ereje, és a vajúdása is megengedte, hogy távozzon az intézményből, és máshol, békében szülte meg a kisbabáját.

Ez azonban nagyon nehéz lépés, és nem lenne szabad, hogy egy vajúdó kismama ilyen lépésre kényszerüljön. Az lenne az igazán jó, ha a szemléletformálás szándéka mindenhol megjelenne, oktatások, tréningek állnának a szaksegítség rendelkezésére, ahol elvárt lenne a részvétel, és elvárt lenne a tanultak alkalmazása, hogy ilyen ne történhessen meg. Ha pedig mégis, annak meglennének a következményei is. Jó lenne végre eljutni oda, hogy nem kell attól tartania senkinek, hogy milyen bánásmódban vagy ellátásban van része, mert egyértelmű, világos, evidenciákon alapuló protokollok mentén zajlana az ellátás, ahol alapvetés a szülő nő tisztelete. A történtek panaszként való jelzése ilyenkor is segíthet abban, hogy fény derüljön a problémára, és lépések történhessenek a további hasonló esetek megakadályozására.

Így a végére tisztázzuk, mikor is beszélünk háborítatlan szülésről? Úgy érzem, sok a félreértés ekörül.

Szűken véve akkor, ha a szülést meghagyjuk a maga élettani medrében, nem sürgetjük, nem nyúlunk bele, csak akkor, ha annak valóban oka van, és ebben az esetben is csak az anya tájékoztatását és beleegyezését követően. Egészen addig, amíg nem áll fenn az anya és/vagy a baba egészségét, életét veszélyeztető körülmény, a szülő nőnek joga van teljeskörű tájékoztatásra arról, hogy milyen beavatkozást miért szeretnének elvégezni, annak milyen előnyei, hátrányai, alternatívái vannak, mi történik akkor, ha várnak a beavatkozással, majd mindezek alapján joga van dönteni.

Ha a szükséges beavatkozások megfélemlítéstől, befolyásolástól mentesen, az anya döntését tiszteletben tartva történnek meg, akkor az nem jár az ő kompetenciavesztésével, nem fogja úgy érezni, hogy a feje fölött, az ő kihagyásával, esetleg akarata ellenére történnek vele a dolgok, és a szükséges beavatkozást sem fogja háborgatásként, negatív történésként, legrosszabb esetben akár traumaként megélni.

Tágabban véve pedig számomra a háborítatlan szülés az, amit az anya annak él meg, ami az ő személyére szabott gondoskodás. Ha olyan segítők veszik körül a szülése során, akik akkor, abban és úgy támogatják a szülését, ahogy neki szüksége van rá. Ez adott esetben azt is jelentheti, hogy a legprofibb, legtermészetesebb vajúdástámogatási praktikáikat is hagyják a parlagon heverni, ha az anya nem igényli, vagy épp ellenkezőleg, mindent bevetnek belőle, mert az anyának arra van szüksége. A fókusz a szülő nőn és a babáján van. Az ő szükségleteik számítanak, és hozzájuk alkalmazkodnak azok, akiket az anya megtisztelt a bizalmával.

Ajánljuk még:

Hol vannak a férfiak: 50 felett valóban nőknek áll a világ?
Nemzetközi szinten is általános probléma, de Magyarországon is tapasztaljuk: az 50 (nyugaton 55) év felettieknek szóló képzéseken nem tud 8-10 százalék fölé emelkedni a férfiak aránya. Az általam vezetett, s jelenleg 30 hazai helyszínen működő szeniorképzésekben ez az arány valamivel kedvezőbb, de itt is nagyon ritka a 25 százalék feletti férfiarány. Vajon mi ennek az oka, s mit tehetünk?