Ámokfutó fogadalmak az újév jegyében: haszna nincs, de kára még lehet!

Századszor kezdjük újra, és már előre látjuk, ez se fog menni. Mert túl gyengék vagyunk az igazi életmódváltáshoz, de azért szeretnénk, ha történne velünk valami nagyszerű, valami csoda, ezért eljátsszuk, hogy odafigyelünk. Odafigyelünk magunkra, ezért – jellemzően az új év első napjaiban, még friss elhatározással – nagy erőkkel tervezzük, mit kellene másképp csinálnunk. Böngésszük a netet és ilyenkor a legádázabb diéta se tántorít el bennünket, ha kukoricahajat kellene szopogatnunk egy hónapig, azt is bevállalnánk. Miért is ne, már előre tudjuk, úgy se kell hosszú ideig betartani azt, amit önmagunknak ígérgettünk.

Étkezési naplót is veszünk, jó drágán és jó nagyot, mert abba fogjuk felvázolni a terveket, meg majd abba jegyzeteljük a lépéseket, a nagy, meg a még nagyobb sikereket, pedig tudjuk, három hétig se fogunk adminisztrálni, ez is megy majd a többi közé a fiókba. Aztán rá se nézünk többet, pedig, ha ránéznénk az előző naplókra, abból levonhatnánk némi következtetést arra vonatkozóan, miért teljesen felesleges, amit csinálunk.

Ámokfutó fogadalmakkal, hiába a nagy naptári alkalom, hiába az új esztendő, egyetlen kilót se adunk le soha.

Az egészségünk se lesz jobb, és az állóképességünk se kap kellő muníciót ahhoz, hogy reggelente, ahogy ígérgettük magunknak, majd jó korán felkeljünk az ágyból, hogy már munka előtt letudjuk a napi edzésadag felét.

Mert húz vissza az ágy már a harmadik alkalom után. A múltkor megkergettek a kutyák minket futás közben, esetleg gyanús árny rebbent a futópályán egy sötét sarokban. Majd’ megállt a szívünk. Hát hiányzik az nekünk, hogy valaki ellássa a bajunkat? Ugye, hogy nem, hát jön az újabb hajnal, az újabb csörgés és mi jól megegyezünk magunkkal, hogy majd munka után betérünk egy edzőterembe. Amikor azonban meglátjuk mennyibe kerül a havi bérlet, majd’ megáll a szívünk, mert az tiszta pénzkidobás, mennyi mindenre lenne az a pénz elegendő, hát nem vagyunk normálisak, ha bérletet veszünk. És akkor szögre akasztjuk a méregdrágán, az alig egy-két hete beszerzett edzőruhát, meg a márkás sportcipőt és megegyezünk magunkkal, hogy majd otthon mozgatjuk meg a testünket. A nappaliban, a szőnyegen.

Ezen felbátorodva, új lendülettel veszünk egy jógamatracot meg néhány kézisúlyzót is, és átírjuk a naplóban a gyakorlatokat. Finom edzésekre váltunk, fenébe a futással, mert kinn hideg van, idebenn meg olyan finom meleg, és különben se baj, ha nem lesi száz másik szem, ahogy elnyúlunk a szőnyegen. Nem mennek még jól az ászanák, de ki bánja, ott vannak a videók, majd leutánozzuk, hogy is kell azt csinálni. Bár a jóga tök uncsi, megunjuk azt öt perc alatt, igazából meg se érezzük a hatását, hát pilatesre váltunk, meg táncos kedvünk kerekedik. Nyomjuk a pilatest, milliméterenként erősödik a comb, meg a popsink is mintha kerekedne. Hisszük, hogy a sport miatt a gömbölyűség és nem azért, mert az elmúlt két napban befaltuk az összes decemberről maradt csokit.

Eltűnt valahogy két kiló is, nem a hájunk persze, hanem a fenyőről leszedett szaloncukor és csak nézzük a tükörben a hasunkat, hogy is fért az bele, és mikor. Aztán eszünkbe jut, hogy a tegnap éjjeli horrorfilm zaklatott fel minket annyira, hogy jól megráztuk a fát és lehulló fenyőtüskék közül szedegettük ki a cukrot, bár tilalom volt a cukorra és új évi fogadalom egyik fontos kitétele volt az is, hogy száműzzük a horrort a szobánkból, és természetfilmekre váltunk.

Mert az úgy okos, mert tanulunk belőle és olyan cukik a kisfókák.

A távirányító tehet a bakiról, vagy a párunk, aki kikapta a kezükből a távirányítót, és aztán jól bealudt. A háta alatt maradt a távirányító miatt mégse kelthettük fel.

Egyébként is csúnyán nézünk rá, mert ő nem fogadkozott egyáltalán, naplót se vett, mégis leadott magától vagy öt kilót, pedig nem tett mást csak kevesebbet evett.