Amitől ősszel bevadulunk: vad- és szelíd gesztenyés dolgaink

Nagyanyómhoz sokféle dolog miatt szerettünk járni, ezek egyike az otthon amúgy csak nagyritkán engedélyezett luxus volt: gesztenyepüré alá-fölé tejszínhabbal! Akkor persze még nem tudtuk, hogy a szockó egyéb remekeihez hasonlóan a gesztenyepüré sem az volt, aminek mondták. A javarészt krumpliból készült kreálmány ízét később olyannyira megszoktuk, hogy mikor már az ismételt felszabadítást követően tényleg valódi gesztenyéből készített pürét kóstolhattunk, talán nem is ízlett igazán…

Ugyanezen korszak másik gesztenyés élménye – a jóval kevésbé kellemes társadalmi helyett – az iskolai osztályharcot idézi. Azt igazából akkor talán egyikünk sem értette, hogy a gyógyszergyáraknak miért éppen a mi iskolánk udvarán álló vadgesztenyefák termésére van szüksége, de az őszi napsütésben való gesztenyekutatás egészen biztosan jobb program volt a tantermi kínlódásnál. A gyűjtést indító „Rajt!” kiáltást követően vérre menő bunyók mentek a levelek alatt megbújó utolsó gesztenyékért, hogy aztán a végén a szúrós héjtól sebzett kezeinket szorongatva lélegzet-visszafojtva figyeljük, mit mutat a mérleg az osztályok zsákjai alatt. S hogy szegény diákokban teljes legyen a képzavar: a legügyesebb gyűjtők gesztenyepürét nyertek…

Nem is csoda, hogy sokan még ma sincsenek tisztában azzal, hogy a szelíd nem a vad, melyik gesztenyéből készül a püré, és melyiket várják még ma is a gyógyszergyárak. Kezdjük a szelídebbel!

Bár a helyenként édes gesztenyének is nevezett fa őshonos a Kárpát-medencében, jelentősebb termőterületei ma már inkább csak az Alpokalján és a Dunakanyar vidékein (Nagymaros környékén) találhatóak. A szeptember vége felé érő terméseket a régiségben karókkal, botokkal verték le az ágakról, majd gereblyével, vonófával kotorták össze. Tüskés külső burka miatt a termést facsipeszekkel vagy kesztyűben gyűjtötték zsákokba, hogy utána fakalapáccsal vagy taposással könnyebben meg tudják tisztítani a szúrós részektől.

A külső héjától megszabadított gesztenyét sok helyen füstön szárították, majd homokkal keverve hordókban tárolták.

A szelídgesztenye aszalással történő tartósításáról mifelénk is meséltek idősebb emberek: a szabályosan megaszalt termést a későbbi fogyasztás előtt felgőzölték, így tudták feldolgozni. A szelídgesztenyét a legtöbb helyen még ma is kilyuggatott aljú vasedényben vagy vaslapon sütik, rendkívül jó ízű finomság!

Kevesen tudják, hogy vad testvéréhez hasonlóan a szelídgesztenyének is van gyógyhatása!

A virágzást megelőzően gyűjtött lombleveleit köhögéscsillapításra, hörghurut gyógyítására is használhatjuk. Csersavtartalmának köszönhető összehúzó hatása miatt különféle haj- és fejbőr ápolási kozmetikumok alapanyagául is szolgál. 

A „gesztenye” a legtöbb ember számára csak a vadgesztenyét jelenti. Ha máshonnan nem, csillogóan sima, „gesztenyebarna” termését akár Kipp-Kopp meséjéből is ismerhetjük. A nagyméretű, felálló virágzata miatt sok helyen bokrétafának is nevezett növény termését szeptember végén, októberben gyűjthetjük.

A gyógyászatban a növénynek elsősorban az emberek által gesztenyeként ismert részét használjuk,

amely valójában nem más, mint a fa hatalmasra nőtt magja, de akár kérgét és levelét is gyűjthetjük.

A belőlük összeállított különféle készítményeket elsősorban visszeres problémák, trombózis esetén használhatjuk, de a népi gyógyászatban egyéb bőrbajok kezelésére és az érfalak erősítésére is javasolják.

A vadgesztenyére sajnos komoly veszélyt jelent az utóbbi évtizedekben egyre jobban elszaporodó, feltehetően Észak-Amerikából behurcolt vadgesztenyelevél-aknázómoly, mert a fehér virágú vadgesztenye az apró méretű lepkeféle egyetlen tápnövénye. A levelekben áttelelő kártevő ellen ráadásul igen nehéz védekezni, mivel egy évben akár három alkalommal is rajzik.

A helyzet nem túl rózsás, de bízzunk benne, hogy Kipp-Kopp majd ezt is megoldja...