Család

Vidéki mama, pesti mama: ölelnek egy életen át

Láttam a minap egy szajkócsaládot. Három majdnem felnőtt gyermekét tanítgatta apa és anya. Repkedtek bokorról fára, kerteken át követték a kicsik a nagyokat. Végtére is éppen így tanulunk mi is, emberek. Amit gyerekkorunkban magunkba szívunk, azt visszük tovább egy életen át. Azok a mozdulataim, amelyek teljes természetességgel jönnek, azok a szokásaim, amelyek olyannyira magától értetődőek, hogy eszembe sem jutna változtatni rajtuk, a tudattalan reakcióim, a hitem, amely szerint élek, mind a szüleimtől, a nagymamáimtól és a rokonaimtól ivódott belém egészen kislánykoromban.

Nem csoda, ha egyszerre érzem magam vidékinek és pestinek – e szavak legjobb értelmében. Talán éppen ezért bántott mindig, ha bárki különbséget tett, hiszen mindkettőt magamra vehetném és megbántva érezhetném magam. Hiszem, hogy ha megmutatom mindkét életem, az emberek érteni fogják: mindkét létnek megvan a szépsége. Talán sokan pont ugyanilyen kettősséget éreznek magukban.

Íme, ahogy a vidéki nyarakat éltem

Kanyargós porúton felfelé futok, jobbra tőlem a patak irányába lejtő kertek húzódnak, balra a domboldalba vájt telkeken sorakoznak aprócska házak. Kis zöld fakerítés mögül lép ki Mama, karját szélesre tárja – úgy várja, hogy az ölébe fussak. Egyszerre erőteljes és puha az ölelése, miközben cuppanós puszit nyom az arcomra – ő azon kevesek egyike, akiét nem törlöm le, akitől milliószor is elfogadom.

Pici házának verandáján babarózsaszín-kék fahintán himbálózom. Mezítelen lábujjaimmal próbálom elérni az ajtóra aggatott csipkefüggönyt, ami mögött Mama a konyhában sürög. Ha fellibben a függöny, végre látom kerek mozdulatait a halványzöld kredenc előtt. Én mondom, az a kredenc tele van kincsekkel.

Míg a Mama kukoricát morzsol hátul, én karjaimmal nyakig mártózom az illatos darált máléban. Megetetjük a tyúkokat, de félek a kakastól, Mama mögé bújok, kapaszkodom a szoknyájába, miközben szórjuk a tyúkhúrt és vizet öntünk a kúpos itatóba.

Másnap ribizlit szedünk a kertben, Mama készít belőle szörpöt. Józsikával csúzlizunk az udvaron. Ebédelni kell: ha mákos tészta van, az jó, de ha paprikás krumpli, akkor megszökünk. Besétáljuk az erdőt, rettegek az ismeretlen katona elhagyatott erdei sírja előtt, visszafelé a síneken egyensúlyozunk, letérünk a patakhoz, majd ‘Usi néném „fófifűű-fifü-fifü” füttyének hívó dallamára térünk haza.

Mama a térdén lovagoltat és svábul énekel: „Utschi-utschi-reiter-wenn-er-fällt-dann-schreit-er! Hóóórukkk!”. Borít a föld felé, és újra: „Utschi-utschi…” – ez megunhatatlan.

Vízért a szomszédba megyünk a kúthoz, Mama felteszi a kályhára, fahasábot rak alá, melegen a lavórba önti, beleülök, beszappanoz, törölközővel dörgöl szárazra – öblítetlenül, ahogy vagyok. Tisztán. Bebújik mellém a dunyha alá, imádkozunk, mesél nekem fejből a szőlőfürt alakú lámpa alatt. Fagyos lábaimat vaskos combjai közé fúrom melegedni, vakarja a hátam, édesen elalszom.

Táskájában apró műanyag búrában Jézuska, kis szatyorban tejkaramella, színes golyórágó és cukorka.

Kiskertjében gyöngyvirág, veranda oldala babbal futtatva, kerítésén petúnia. A Mama kedves, határozott, igazságos, hívő, szerető, puhán ölelő, védelmező, gondoskodó.

S lám, ahogy a pesti nyarak teltek

Kovácsoltvas korlátos gangra kilépve, csúszós lépcsőkön szertelenül ugrálva lefelé, a Thököly út macskaköves zajába érve baktatunk a hetes busz felé. A trafikban veszünk cigit, gyufát, kis kocka csokit – minden korosztálynak a saját élvezeti cikkét. Mama könnyű szoknyája vidáman libben, ahogy sietve ugrunk a záródó ajtó előtt a buszra. Nézzük a Rákóczi út reklámtábláin kunkorodó feliratokat, fogja a kezemet, zötyögünk a Gellért-hegy felé.

Fürkészem, mikor érünk a Dunához, ahonnan látom a Budai Várat és pár pillanatra a legszebb vízesést. A hegy oldalán futó, keskeny, korláttal szegélyezett kanyargós úton gyalogolunk fel a csupa piros és kék csúszdás játszóra, ahol a meredek piros csúszdákon csak a nagyok mernek menni. A galagonyabokrok jellegzetes illata járja át a forró nyári szellőt – egyszerre finom és orrfacsaró, száraz és fülledt. Miért fekete rigó a fekete rigó, ha egyszer virít a sárga csőre?

Hazafelé a Jégbüfé vanília illatú kirakatában majszolok egy csokifagyit állva. Mama mindig a francia krémest és az eszpresszót választja. Utóbbiért az iskolából hazafelé útba eső kis presszóba is betérünk minden őszi, téli és tavaszi délután, ahol üvegvitrin mögül mérik papírzacskóba a drazsét és a zselés cukrokat.

A kávé illata azóta is a kikapcsolódást, a megpihenést és fesztelen boldogságot jelenti számomra – igazi kis frissítő szünet.

A harmadik emeleti gangon a Mamám és barátnői kint kokettálnak virágmintás nyári ruháikban. Mi, unokák körbe-körbe futkározunk, bent babázunk valamelyik lakásban, és megbeszéljük a világ nagy dolgait. Rántott hús illata száll a hétvégi konyhaajtókból. Mama úgy süti a rántott csirkecombot, és készíti a hozzávaló krumplipürét az elhagyhatatlan ubisalival, hogy éveken át meggyőződésem, nem is varrónő, hanem szakács igazából. Később a délutáni palacsinta készül.

Ha nincs egy teljes napunk együtt, akkor a közeli kis lepényfás játszóra vagy az imádott Városligetbe sétálunk át. A nagy játszó betonpaddal körbevett homokozójában minden gyerek nagyon elfoglalt – készülnek a homokvárak és homoktorták. A piros fémkeretes, láncos hintákra is mindig várni kell, és bár van gömb, rakéta és házikó alakú mászóka, mégis a legjobb az óriási „sárga mászóka” a pedálos Moszkvics-bérlős bácsi háza mögött. Ha kimajomkodtam magam, Mama megtanít pingpongozni a betonasztalokon. Ivókút fölé hajolva hűsítjük magunkat egy-egy meccs után – ha jól fogom le, bárkit (és mindenkit is) lespriccelek.

A Mamával csinosan – részemről fehér csipkés blúzba, pörgős szoknyába és hófehér nejlonharisnyába – öltözködve sétálunk a Bábszínház felé. Úgy vigyázok a szürke pesti járdákon a kopogós strasszos lakkcipőmre, mintha ez lenne az első és utolsó ilyen elegáns darabom. Izgalommal fészkelődök a sorok között, kicsit félek a sok idegen gyerektől, de amint elkezdődik az előadás, magával ragad, elvisz és álomszerű fogságban tart. A hazaútra már nem is emlékszem.

Este a Mama jéghideg kakaót csinál, míg a kádban habszakállat öltök arcomra, megkóstolom a szappant (újra meg újra) és lubickolok az időtlen létben. Hálóinget ölt rám, mellém ül az ágyon, vakarja a hátam, míg világ a világ.

Táskájában cigaretta, gyufa, csoki, pénztárca és csipkekesztyű.

Ablaka előtt szobafikusz, kis asztalkán szalagos magnó és rádió – valamelyik mindig szól. Fűszeres, lekváros süteményillat száll a konyhájából, miközben olykor táncra perdül és énekel. Mama szeret, oltalmaz, örökkön kényeztet, dalol nekem és a világ végére is magával visz.

Nos, így lehet egyszerre vidékivé és pestivé, kert- és városimádóvá, nyugodt hívővé és táncoló mókaficekké válni: két tökéletesen különböző, mindenestül szerető nagymamával.

Ajánljuk még:

Rettegtem, hogy átvarrom az ujjam – Nagyi tanított volna varrni, de már nincs itt, hogy megengedjem neki

Mostanában sokszor megállapítom, mennyire hiányzik a gyermekkorom. Hiányzik minden, ami akkor voltam és akartam lenni, amit akkor éreztem, tapasztaltam és tanultam. Nincs sok emlékem, az is csak homályosan dereng. Inkább érzésekre emlékszem, amelyek gyermekkorom tudatlan boldogságával és gondtalan felfedezésével voltak összefüggésben. Mióta felborult a világ, kapcsolódni próbálok ezekhez az érzésekhez, próbálom életre kelteni, segítségül hívni őket. A minap viszont eszembe jutott egy (félig) kihagyott lehetőség is. Felnőtt szemmel nézve a történetre: fáj. Úgy érzem, elkéstem.  

 

Már követem az oldalt

X