Vidéki mama, pesti mama: ölelnek egy életen át

Nem csoda, ha egyszerre érzem magam vidékinek és pestinek – e szavak legjobb értelmében. Talán éppen ezért bántott mindig, ha bárki különbséget tett, hiszen mindkettőt magamra vehetném és megbántva érezhetném magam. Hiszem, hogy ha megmutatom mindkét életem, az emberek érteni fogják: mindkét létnek megvan a szépsége. Talán sokan pont ugyanilyen kettősséget éreznek magukban.

Íme, ahogy a vidéki nyarakat éltem

Kanyargós porúton felfelé futok, jobbra tőlem a patak irányába lejtő kertek húzódnak, balra a domboldalba vájt telkeken sorakoznak aprócska házak. Kis zöld fakerítés mögül lép ki Mama, karját szélesre tárja – úgy várja, hogy az ölébe fussak. Egyszerre erőteljes és puha az ölelése, miközben cuppanós puszit nyom az arcomra – ő azon kevesek egyike, akiét nem törlöm le, akitől milliószor is elfogadom.

Pici házának verandáján babarózsaszín-kék fahintán himbálózom. Mezítelen lábujjaimmal próbálom elérni az ajtóra aggatott csipkefüggönyt, ami mögött Mama a konyhában sürög. Ha fellibben a függöny, végre látom kerek mozdulatait a halványzöld kredenc előtt. Én mondom, az a kredenc tele van kincsekkel.

Míg a Mama kukoricát morzsol hátul, én karjaimmal nyakig mártózom az illatos darált máléban. Megetetjük a tyúkokat, de félek a kakastól, Mama mögé bújok, kapaszkodom a szoknyájába, miközben szórjuk a tyúkhúrt és vizet öntünk a kúpos itatóba.

Másnap ribizlit szedünk a kertben, Mama készít belőle szörpöt. Józsikával csúzlizunk az udvaron. Ebédelni kell: ha mákos tészta van, az jó, de ha paprikás krumpli, akkor megszökünk. Besétáljuk az erdőt, rettegek az ismeretlen katona elhagyatott erdei sírja előtt, visszafelé a síneken egyensúlyozunk, letérünk a patakhoz, majd ‘Usi néném „fófifűű-fifü-fifü” füttyének hívó dallamára térünk haza.

Mama a térdén lovagoltat és svábul énekel: „Utschi-utschi-reiter-wenn-er-fällt-dann-schreit-er! Hóóórukkk!”. Borít a föld felé, és újra: „Utschi-utschi…” – ez megunhatatlan.

Vízért a szomszédba megyünk a kúthoz, Mama felteszi a kályhára, fahasábot rak alá, melegen a lavórba önti, beleülök, beszappanoz, törölközővel dörgöl szárazra – öblítetlenül, ahogy vagyok. Tisztán. Bebújik mellém a dunyha alá, imádkozunk, mesél nekem fejből a szőlőfürt alakú lámpa alatt. Fagyos lábaimat vaskos combjai közé fúrom melegedni, vakarja a hátam, édesen elalszom.

Táskájában apró műanyag búrában Jézuska, kis szatyorban tejkaramella, színes golyórágó és cukorka.

Kiskertjében gyöngyvirág, veranda oldala babbal futtatva, kerítésén petúnia. A Mama kedves, határozott, igazságos, hívő, szerető, puhán ölelő, védelmező, gondoskodó.

S lám, ahogy a pesti nyarak teltek

Kovácsoltvas korlátos gangra kilépve, csúszós lépcsőkön szertelenül ugrálva lefelé, a Thököly út macskaköves zajába érve baktatunk a hetes busz felé. A trafikban veszünk cigit, gyufát, kis kocka csokit – minden korosztálynak a saját élvezeti cikkét. Mama könnyű szoknyája vidáman libben, ahogy sietve ugrunk a záródó ajtó előtt a buszra. Nézzük a Rákóczi út reklámtábláin kunkorodó feliratokat, fogja a kezemet, zötyögünk a Gellért-hegy felé.

Fürkészem, mikor érünk a Dunához, ahonnan látom a Budai Várat és pár pillanatra a legszebb vízesést. A hegy oldalán futó, keskeny, korláttal szegélyezett kanyargós úton gyalogolunk fel a csupa piros és kék csúszdás játszóra, ahol a meredek piros csúszdákon csak a nagyok mernek menni. A galagonyabokrok jellegzetes illata járja át a forró nyári szellőt – egyszerre finom és orrfacsaró, száraz és fülledt. Miért fekete rigó a fekete rigó, ha egyszer virít a sárga csőre?

Hazafelé a Jégbüfé vanília illatú kirakatában majszolok egy csokifagyit állva. Mama mindig a francia krémest és az eszpresszót választja. Utóbbiért az iskolából hazafelé útba eső kis presszóba is betérünk minden őszi, téli és tavaszi délután, ahol üvegvitrin mögül mérik papírzacskóba a drazsét és a zselés cukrokat.

A kávé illata azóta is a kikapcsolódást, a megpihenést és fesztelen boldogságot jelenti számomra – igazi kis frissítő szünet.

A harmadik emeleti gangon a Mamám és barátnői kint kokettálnak virágmintás nyári ruháikban. Mi, unokák körbe-körbe futkározunk, bent babázunk valamelyik lakásban, és megbeszéljük a világ nagy dolgait. Rántott hús illata száll a hétvégi konyhaajtókból. Mama úgy süti a rántott csirkecombot, és készíti a hozzávaló krumplipürét az elhagyhatatlan ubisalival, hogy éveken át meggyőződésem, nem is varrónő, hanem szakács igazából. Később a délutáni palacsinta készül.

Ha nincs egy teljes napunk együtt, akkor a közeli kis lepényfás játszóra vagy az imádott Városligetbe sétálunk át. A nagy játszó betonpaddal körbevett homokozójában minden gyerek nagyon elfoglalt – készülnek a homokvárak és homoktorták. A piros fémkeretes, láncos hintákra is mindig várni kell, és bár van gömb, rakéta és házikó alakú mászóka, mégis a legjobb az óriási „sárga mászóka” a pedálos Moszkvics-bérlős bácsi háza mögött. Ha kimajomkodtam magam, Mama megtanít pingpongozni a betonasztalokon. Ivókút fölé hajolva hűsítjük magunkat egy-egy meccs után – ha jól fogom le, bárkit (és mindenkit is) lespriccelek.

A Mamával csinosan – részemről fehér csipkés blúzba, pörgős szoknyába és hófehér nejlonharisnyába – öltözködve sétálunk a Bábszínház felé. Úgy vigyázok a szürke pesti járdákon a kopogós strasszos lakkcipőmre, mintha ez lenne az első és utolsó ilyen elegáns darabom. Izgalommal fészkelődök a sorok között, kicsit félek a sok idegen gyerektől, de amint elkezdődik az előadás, magával ragad, elvisz és álomszerű fogságban tart. A hazaútra már nem is emlékszem.

Este a Mama jéghideg kakaót csinál, míg a kádban habszakállat öltök arcomra, megkóstolom a szappant (újra meg újra) és lubickolok az időtlen létben. Hálóinget ölt rám, mellém ül az ágyon, vakarja a hátam, míg világ a világ.

Táskájában cigaretta, gyufa, csoki, pénztárca és csipkekesztyű.

Ablaka előtt szobafikusz, kis asztalkán szalagos magnó és rádió – valamelyik mindig szól. Fűszeres, lekváros süteményillat száll a konyhájából, miközben olykor táncra perdül és énekel. Mama szeret, oltalmaz, örökkön kényeztet, dalol nekem és a világ végére is magával visz.

Nos, így lehet egyszerre vidékivé és pestivé, kert- és városimádóvá, nyugodt hívővé és táncoló mókaficekké válni: két tökéletesen különböző, mindenestül szerető nagymamával.