Vendég a háznál – Régen és ma

Személyes tapasztalatom, hogy manapság a hazai szállodák, szálláshelyek legtöbbje már nem foglalható egy-egy nagyobb ünnep előtt legalább egy fél évvel. Ahány teltházas szálláshely, sokszor annyi üres otthon van az ünnepek alatt. Szállásadóként megértem ezt. Érzem, hogy mennyire fontos kiszakadni a hétköznapokból, milyen könnyebbség az, ha vendégként mi támaszthatunk elvárásokat az ünnepi programok iránt, nem pedig nekünk kell megfelelni a hozzánk látogatóba készülő rokonoknak, barátoknak.

Talán mindenkinek jobb, ha együtt kibérelnek egy helyet, mint beengedni bárkit is az egyéni életvilágokba.

Érdekes összecsengés ez a régi, falusi világgal.

A régi faluban persze a rokonok, barátok nem számítottak vendégnek a hétköznapokon, hiszen általában valamiért, valamilyen határozott ügyben jöttek. Ünnepnapokon meg azért nem, mert éppenhogy ők jelentették az otthonhoz tartozó családot, azt, amelyik a biztonságot és az összetartozás érzetét adta ténylegesen. A vendég az idegen volt. Az, aki a falun kívülről érkezett. Szóval a vendég először is a faluba érkezett be, de a vízválasztó a kapu előtti tér volt. Ha egy házhoz kért bebocsátást, többnyire a háziak jöttek ki a kapuhoz, s ők engedték be a vendéget. Aki a tornyos kapufélfa alatt bejött, az már személyes térbe nyert befogadást, annak már a házba is be kellett mennie.

A vendéget – még ha vélhetően kétes szándékkal érkezett is –, illendően fogadták, mert hívő keresztények lévén benne Isten küldöttét látták. Nem véletlenül ment éppen hozzájuk. Bármi is a közös dolguk, annak meg kell lennie. Ha meg már így lesz, akkor az ember a saját otthonában fogadja úgy, olyan méltósággal, akár egy király. Ennek pedig módja az áldomás az asztal mellett. Nem keresi az ember, a vándor bűnét, vágyát, akaratát, mely asztalához hozta, hiszen

ő nem az esendő embert ülteti oltárához, hanem a benne lakozó Jóistent.

Mit mondtak eleink a régiségben, mikor poharaikat az ég felé emelték s összeérintették? Isten – Isten! Ebben a pillanatban nem a bűneivel együtt élő emberek álltak a Teremtő előtt, hanem a meztelen emberi szeretet. Mit mondunk ma? Egészségünkre! Ha valaki azt gondolja, hogy az egészség ezesetben valamiféle orvosi kategória, s hogy a testi jólétünket kívánjuk, akkor annak bizonyára furcsán hangzik, hogy szó nincs erről. Pontosan arról a találkozásról van szó, melyet imént leírtam, mikor két ember egy közös oltár fölött, tisztán és őszintén egymás javát kívánja. Ehhez mindig két ember kell. 

Ezek után pedig „harapni” kellett valamit, azaz a legnagyobb szegénység közepette is járt a vendégnek egy falat. Ezzel a háziak illendően fogadták a vendéget, maguk részéről a legjobbat adták. Ezek után az már másodlagos, hogy mikor derül ki a vendég szándéka, jövetelének célja.

Visszatérve a jelenbe,

ma talán mesterkéltnek hat ez a szertartásosság.

Mintha a megfelelni akarás játszaná benne a főszerepet, épp úgy, mint ma, mikor inkább sokan elmenekülnek előle otthonról. Csakhogy az a megfelelés nem a kívülről érkező személynek, az ő elvárásainak szólt, hanem egy magasztosabb erőnek.

Én épp ebben a hozzáállásban látom az átjárás lehetőségét a régi és mai világ között. Sokkal kevésbé lenne megterhelő egy-egy ünnep, és szívesebben fogadnánk a vendégeinket, ha elengednénk a belénk nevelt megfelelni akarást, és arra figyelnénk, hogy a magunk módján valóban őszinte szeretetet, figyelmet, időt adjunk a hozzánk betérőnek. Akkor talán ők is szívesebben jönnének hozzánk, a „nem akarunk zavarni” - érzés nélkül.

Talán ilyen apró lépésekkel tudjuk az ünnepeket ismét megszeretni és szeretetben, jó érzések közepette megélni.