Szerinted te jól tudsz szeretni?

Nem emlékszem, hogy mikor éreztem életemben először szeretetet. Valamiért – és ennek tényleg nem tudom az okát – az évek előrehaladtával egyre jobban bele tudom képzeli magam abba a magzati állapotba, amikor édesanyám belső biztonságában, az óvó teljességében léteztem. Vannak hajnalok, mikor félálomban ma is hasonlót élek meg. Mikor tudatában vagyok annak, hogy még alszom, de annyira jólesik, úgy érzem, képtelen lennék bármi másra… és a tökéletesen biztonságos létezés egészét élem át.

Ha létezik a szeretet önmagában, azaz nem valakire, valamire vonatkoztatva, akkor az ilyesféle teljességérzet lehet. Aztán jön a kiszakadás ebből a teljességből, úgy mint ébredés, születés vagy halál. Szükségképpen veszítjük el a szeretetet újra és újra, azonban az mégsem múlik el nyomtalanul… emlékeinkhez tapad. Bármilyen érzékszervi tapasztalás képes előhozni az emléket, amellyel megidéződik az érzés is. 

Mindannyian átéljük ezt számtalanszor. Minél közelebbi a szeretetkapcsolat elvesztésének fájdalma, annál erősebb a hiány érzete, aztán többnyire az idő múlásával, lassan szelídül a fájdalom, és létrejön egy újfajta, elfogadásra épülő szeretetkötelék. Úgy érzem,

ez a szó, az „elfogadás” a szeretet legnagyobb titka.

Ha lehámozzuk róla azt a temérdek hozzákötött érzetet, akkor valahol a szeretet magjában ezt találjuk. De ez a magunkon való munka nélkül nem megy.

Önismerettel, önfejlesztéssel foglalkozó trénerek gyakorta emlegetik, hogy ha nem vagy képes szeretni önmagad, akkor hogyan lennél képes mást szeretni? Azért én finomítanék ezen a kérdésen, hiszen a legsérülékenyebb emberi érzelemről beszélünk. Talán szerencsésebb lenne rétegenként lebontani azt a páncélt, amellyel felvérteztük életünk során magunkat, hogy megvívhassuk csatáinkat a szeretet nevében.

Legyünk őszinték magunkkal, hányszor használtuk már a szeretetet pajzsként, hogy akartunkat érvényesítsük az életben?

Gondoljunk csak gyermekünkre, vagy éppen szüleinkre! „Hiszen mi csak jót akartunk! Neki is meg kell értenie!” – hangzik az önfelmentés. Úgy érzem, ilyenkor éppen az történik, hogy a szeretet fogalmának a magjában az elfogadás helyére a féltést helyezzük. Persze, hiszen akit szeretünk, azt féltjük is. Sőt, féltjük magunkat is attól, hogy az ő sérülésével a közös kapcsolatunk, ezen át pedig mi is sérülni fogunk.

Ezért is érdemes óvatosan bánni ezekkel a fogalmakkal és teljesen őszintének kell lennünk magunkhoz, amikor ezeket boncolgatjuk. A féltés az féltés, ami valamilyen félelemből táplálkozik, a szeretet pedig szeretet, ami az elfogadásban gyökerezik.

Nézzük meg egy konkrét példán a különbséget! Mondjuk a gyermekem egy olyan párkapcsolatba készül belépni, amiről úgy vélem, hogy rengeteg fájdalmat fog okozni neki. Hogyan reagálok, ha a féltés vezet (hiszen szeretem)? Mindenképpen megpróbálom megértetni vele, hogy ez számára nem a megfelelő kapcsolat, rosszabb esetben még közbe is avatkozom.

Ilyenkor észre sem veszi az ember, hogy mennyire magával van elfoglalva. Hiszen a saját tapasztalatai, előítéletei, félelmei között őrlődik magában, félti a saját illúzióit, vágyait, amit a gyermekére vetített, sőt, fél attól, hogy ő mint szülő kudarcot vallhat, hiszen nem tudta megóvni gyermekét. Tudom, hogy nehéz bevallani az ilyesmit, de

ezt a harcot egyedül a szülő vívja, és egy pillanatig sem figyel igazán a gyermekére.   

Az is egy lehetőség, hogy: „én nem szólok bele, az ő élete, azt csinál, amit akar”... én nem ilyennek képzelek egy szeretetkapcsolatot. Nem olyannak, amibe ez a mondat belefér. Hol van a szeretet abban, hogy magára hagyom a gyermekemet, rosszabb esetben majd utólag felhánytorgatva neki, hogy „én ezt előre láttam, de neked úgyis hiába beszélnék, mész a saját fejed után”. Ez sem szól másról, minthogy a szülő védi saját, felsőbbrendűnek ítélt egóját, saját státuszát egy kudarctól, és bízik abban, hogy  a gyermek úgyis nála köt ki a csalódások után, és akkor majd megadhatja neki a vigasztaló szeretetet.

Na de mit tehet az, aki valóban félti gyermekét és a szeretetével élni, de nem visszaélni szeretne? Ilyenkor én a szeretet magjáig igyekszem lenyúlni: az elfogadásig, méghozzá a saját életemre vetítve.

Ahhoz, hogy ne téríthessen el félelem, bizalmatlanság és egy sor egyéb érzelem, először is azt kell elfogadnom, hogy szülőként egy olyan helyzetbe kerültem, ami próbára fog tenni. Másodszor azt kell elfogadnom, hogy a gyermekem egy olyan helyzetbe került, ami próbára fogja tenni. Sem többet, sem kevesebbet nem tehetek, minthogy mindkét ténnyel kapcsolatban őszintén elmondom az érzéseimet a gyermekemnek. Könnyebb a dolgom, ha az élet nagy dolgairól, a párkapcsolatokról, szerelemről korábban is beszélgettünk, és tudja, ismeri a hozzáállásomat, a saját tapasztalataimat, kudarcaimat, örömeimet. Persze ezekben a történetekben nem az a fontos, én hogyan és mit csináltam, hiszen a legtöbb fiatal ösztönösen úgy érzi, hogy majd ő jobban fogja csinálni, vele ez nem történhet meg. Szóval nem a személyes történet a lényeg, hanem a rálátás a mintákra, amikkel sok esetben a család már generációk óta küzd.

Jó eséllyel olyan helyzettel kell gyermekünknek szembenéznie, amit nekünk, és/vagy szüleinknek sem sikerült igazán jól megoldanunk.

Arról érdemes beszélgetni a gyermekünkkel, hogy a családban milyen férfi-női minták, milyen sorsok voltak. Nem lesz nehéz megtalálni, hiszen jó eséllyel a saját félelmeinknek is ez a bázisa. A saját rossz tapasztalataink, előítéleteink, csalódásaink, mind innen gyökerezhetnek. Ha képesek vagyunk eljutni addig, hogy erre közösen rátalálunk, az már félsiker. A siker másik fele a bizalom és a támogatás: „ha úgy érzed, hogy vállalod ezt a próbát, én bízom benned, melletted leszek és támogatlak, ha a lehetséges sérülésektől megóvni nem is tudlak”.

Az életben minden kapcsolódásban benne rejlik a szeretet lehetősége, de ehhez magunkban kell eljutni a magig, ami nem más, mint az elfogadása annak, ami van. Mert bárkivel kerülünk kapcsolatba és bármilyen helyzetbe kerülünk az életben, azzal bizony feladatunk van, és minden efféle feladat kulcsa az, hogy megtaláljuk a szeretetet önmagunkban és ültessük át az adott helyzetre. Ez nem azt jelenti, hogy minden élethelyzetből boldogan, sértetlenül fogunk kijönni, és ezután mindent beborít a rózsaszín cukormáz.

De belül egyre gyakrabban meg tud jelenni az a teljességérzet, amit legalább egyszer mindannyian megéltünk már. Ezt pedig egyre többször kíséri majd a hála.