„Nem tudtam, ki a férjem, és azt se, ki vagyok én a gyerekek nélkül” – így vihetsz életet az üres fészekbe!

A Csepelen élő Judit és Áron már negyven éve házasok, idén töltik be a hatvanadik életévüket. Régebb óta ismerem őket, és bátran állíthatom, az üres fészek szindróma szótári definícióját produkálták az évek során. „Sokáig nem akartunk gyerekeket, mert mindketten arra gondoltunk, hogy előbb a megfelelő körülményeket kellene megteremtenünk, így házasságunk első tíz évét munkával töltöttük – meséli Judit – Áron három állásban dolgozott, én a munkahelyem mellett otthoni munkákat vállaltam, a szülők is segítettek, így végül a 31. születésnapomat már a saját, hitelre vett, kétszintes házunkban töltöttük. Két évre rá megszületett fiunk, és három évre rá a kislányunk, s innentől csak velük törődtünk. Nagy boldogság, hogy mindketten diplomás emberek lettek, és még nagyobb, hogy egészségesek, s mindkettejüknek csodálatos partnerük van, akivel már saját életüket élik. Szóval minden szép és jó. Csak azt vettük észre, hogy amikor hazajövünk a munkából a férjemmel, nézzük egymást, és többnyire csüggedten ülünk a nappaliban. Hiányoznak a gyerekek, feleslegesnek érezzük magunkat.” 

Mivel Judit maga is rálátott a helyzetükre, és hamar felismerte, hogy ez lehet az üres-fészek szindróma, azt is látja, hogy jutottak ide. Szerinte mivel teljes energiával a gyerekek felnevelésére koncentráltak, és mindig őket tették első helyre, a saját kapcsolataikat, a barátaikat és általában: magukat elhanyagolták. Most, húsz év távlatából kell visszatalálni saját életükhöz.

Nem kis feladat ez; olyan kérdésekkel kell szembenéznünk, amit adott esetben évtizedekig kerültünk, és olyan súlyokat érzünk meg a vállunkon, amelyeket legszívesebben lesepernénk magunkról. De nem lehet, mert nem tudunk már másra, a gyerekeinkre figyelni. Megérezzük, véges idő adatott nekünk és a nagyobb részét már felhasználtuk. Könnyű úgy vélni, az örömök nagyobb része mögöttünk van,

bárhová nézünk, csukott ajtókat látunk, akár a párkapcsolatunkban is,

hiszen a megszokás összeköt minket, de az érzelmek talán már nem, hiszen évek óta nem is törődünk a másikkal valójában, lehet azt se tudjuk, ki ő, ahogyan ő sem tudja, kik vagyunk mi – mert egy kicsit mi sem tudjuk, kik vagyunk a gyerek nélkül.

Áron és Judit problémájával pszichológushoz fordult, aki megérttette velük, hogy hol volt a hiba: addig terveztek csak előre, és tettek bele száz százalékot a feladataikba, amíg a gyerekek önálló felnőtté nem váltak. Miközben ezt tették, egymásra kevésbé figyeltek, sokszor napokig alig beszéltek egymással csak operatív ügyekről. Fogalmuk sem volt, mit érez a másik valójában, mert csak a felszínre jutott idejük. A felszín pedig csak a gyerekekről szólt, még akkor is, mikor már rég túlvoltak a kisgyerekes időszakon, és élhették volna a saját életüket. A gyerekek kirepülésével erre kényszerültek, de ahhoz, hogy a felszínt megtöltsék a saját dolgaikkal, a mélyben is rendet kellett tenni. Vissza kellett találni magukhoz és egymáshoz, megválaszolni az életkor adta kérdéseket, kitalálni, hogyan szeretnék eltölteni az előttük álló évtizedeket. Számukra egyértelmű volt, hogy együtt szeretnének lenni, de az is feladat volt, hogy megismerjék egymás hatvanéves énjét.

„Kíváncsivá kellett válnunk egymás iránt, ami nem könnyű közel negyven együtt töltött év után. Nekünk az segített, hogy új, közös hobbikba kezdtünk, olyan kihívásokat állítottunk magunknak, amelyekben mindketten kezdők voltunk. Így új élményekkel gazdagodtunk mi magunk is, és egymást is megleptük. Olykor az segített, hogy egyikőnk megmutatta, milyen bátor tud lenni – például egy falmászáson –, máskor pedig éppen az, hogy nem tudtunk túllépni határainkon – mint én a kínai étteremben –, és mivel közel kerültünk azokhoz, volt miről beszélnünk, tudtunk újat mondani magunkról” – meséli Judit.

Abban, hogy jobban érezzék magukat az életükben, az is sokat segített, hogy munka utáni elfoglaltságokat kerestek. Jöhetnek a klubok, tanfolyamok, szakkörök – mert ezek bizony nemcsak a gyerekek találkozásának színterei lehetnek! Mások az utazást választják, s ezt – ha pénztárcánk bírja – magam is ajánlhatom, hiszen mind idehaza, mind külföldön számos olyan, fantasztikus hely van, amelyről fiatalabb korunkban olvastunk vagy éppen filmben láttuk, de nem tudtuk személyesen megnézni. Az idő pedig telik, és lehetséges, hogy tíz-húsz év múlva már nem lesz alkalmunk ezeket a helyszíneket megnézni, mert nem lesz rá anyagi keretünk vagy éppen az egészségünk nem engedi meg.

Juditéknak az adta meg az első löketet, hogy vettek egy kutyát,

aki egyrészt fix programot biztosított a sétáltatásokkal, másrészt teret nyitott, hogy más kutyásokkal összebarátkozzanak. Ebből alakult egy kirándulókörük, amiben az állatokkal együtt mennek szombatonként nagyobb sétákra a közeli erdőkbe.

És nagyon várják az unokákat is, a babás feladatokat, a nagyszülői örömöket. Mint Judit mondja, igyekszik nem szóba hozni a témát, nem nyomasztani a gyerekeiket, de magában sokszor gondol a születendő kicsikre, és ez emlékezteti, hogy az üres fészek-szindróma valójában egy átmeneti állapot. Mert lesznek még nagy örömök az életben, és addig is itt van sok-sok kicsi. Csak tudni kell észrevenni azokat.