„Nem, nem és nem!” – Ó, az a bizonyos dackorszak...

Amikor a szülőségről álmodozunk, vannak elképzeléseink, hogyan és miként fog zajlani a gyereknevelés. Egészen idilli képet alkotunk meg gondolatainkban. Amikor hallunk negatív, intő megjegyzéseket rokonoktól, barátoktól, mint „Fiú lesz? Kösd fel a gatyád!” vagy „Majd meglátod! Kisgyerek kis gond, nagygyerek nagy gond…” és ehhez hasonló közhelyeket, mi csak legyintünk, azt gondolván, a mienk különb lesz, a mi gyerekünk szót fogad majd, nem fog torkaszakadtából hisztizni, hiszen mi kedvesen elmagyarázzuk neki, és megérti majd, mit miért nem szabad... Ártatlan naivitásba burkolózunk, de ez így van rendjén. Jobb is, ha nem látunk a jövőbe, ha tapasztalatlanságunk ösztönöz minket a gyerekvállalásra, hiszen attól, hogy elmondhatatlanul nehéz feladat, a világon a legcsodásabb dolog is egyben. 

Minden kisbaba olyan ártatlan, tiszta, és „jó”. Fel sem merül bennünk, hogy nem is olyan soká, akár már egy-két éven belül elérkezik az első dackorszak. De elérkezik, ha akarjuk, ha nem. Az pedig rajtunk, szülőkön múlik, hogyan kezeljük, hogyan reagálunk gyermekünk botrányos és vérlázító viselkedésére és milyen módszerekkel igyekszünk segíteni, túlélni ezt az időszakot.

Minden kisgyermek életében eljön az a pillanat, amikor rájön, hogy ő nemcsak egy baba, nemcsak egy gyerek, hanem ő „én”. Napról napra egyre stabilabban kialakul benne az énkép, egyre bátrabban használja és minden erejével érvényesíteni próbálja az akaratát. Felfedezi, hogy lehet nemet is mondani vagy mást akarni, mint amit a róla gondoskodó szülők szeretnének. Egészen elképesztő formákat ölthet a dac, az ellenállás, hiszen ahogy Vekerdy mondja: „Számára ugyanis most nem az a legfontosabb, hogy mit is akar, hanem az, hogy az akaratban gyakorolja magát.” Tehát hiába minden logika és gyermeki ésszel is felfogható racionális érv: láttunk már olyat, hogy egy gyerek azért hisztizett, mert a bal kezébe adták a sütit és nem a jobb kezébe. A lényeg pusztán az ő akaratának az érvényesítése, nem annak a tartalma.

Hogyan reagáljunk?

Így olyan botrány is kerekedhet, amelynek során már nincs semmilyen kontrollunk a gyerek viselkedése felett és elfogyott minden eszköz. Felkaphatjuk, elvihetjük, de hangosan sír, kiabál, csúnyán követelőzik, netán még oda is csap édesanyjának. Ilyenkor úgy érezhetjük, mindenki rossz anyának tart minket: logikus, ha rossz a gyerek, azt teljes mértékben a mi hibánknak érezzük.

De az ilyen gyerek nem rossz, csak rosszul viselkedik. Erre érdemes odafigyelni, számos szakértő inti erre a szülőket: Inkább így fogalmazzunk „rosszul viselkedtél, rosszat csináltál”, ne azt mondjuk: „Rossz vagy!”

Felmerül a kérdés, hogyan reagáljunk az ehhez hasonló kellemetlen és kínos helyzetekben. Dönthetünk úgy is, hogy inkább behódolunk, például a boltban lekapjuk a polcról az áhított édességet és a gyerek kezébe nyomjuk, csak hallgasson már el… Ez a lehető legrosszabb megoldások egyike. Dönthetünk úgy is, hogy felszedjük a földről, valahogy rávesszük, hogy nyugodjon meg, és figyeljen ránk. Elterelhetjük a figyelmét valamivel, vagy ha az nem működik, kedvesen, de határozottan feltételhez köthetjük a nasi vagy egyéb kívánság kiérdemlését. Ha nem hisztizik, nem kiabál és szépen viselkedik egész nap, szót fogad, akkor lehet, hogy kaphat csokit. Ezzel ösztönözzük a gyereket, hiszen mindennél jobban vágyik a szülő szeretetére, dicsérő szavaira.

Engedjük el!

Fontos mérlegelnünk, mielőtt nekikezdenénk, hogy érdemes-e mindenképp harcolnunk a gyerekkel. Sokszor beleesünk abba a hibába, hogy akaratunk ellenére folyamatosan tiltunk és utasítunk. Kisgyerekes szülőként számtalanszor mondogatjuk ezeket: „Kelj már fel a földről, koszos lesz a ruhád, most mostam ki!”, “Ne mássz fel oda, mert le fogsz esni!”, „Tedd már le azt a botot, kavicsot, mert koszos! Nem hozhatod haza, van már otthon száz!” Ismerős, ugye? 

Bevallom, ezeket a mondatokat írva könnyek szöktek a szemembe. Magamra ismertem bennük. Pedig annyira igyekszem jó anya lenni, mégis néha nem szajkózok mást az ötéves fiamnak, mint hogy „ne csináld ezt, ne csináld azt”. Pedig ha jobban belegondolunk, egy kicsi gyereknek fontos botokat, köveket gyűjtögetni. Nekik fontos ide-oda felmászni. Valószínűleg közben kiszakad az új nadrágja, de ő erre nem gondol, miközben mászik egy ágas-bogas fára. Ha felszed valami „kincset” a földről, nem jut eszébe, mennyi baci vándorolt a kis kezeire. Egy esős napon páros lábbal ugrik a pocsolyákba, közben mérhetetlen izgalmat és boldogságot átélve, pedig lehet, hogy nem is gumicsizma van a lábán. Van is erre egy találó svéd mondás:

ha a gyerek új csizmát kapott és nem keresi máris a legnagyobb pocsolyát, hogy átgázoljon rajta, akkor talán nem is normális.

Ha veszünk neki egy szép, új pulóvert, de ő ragaszkodik a régi, lestrapálthoz, mert az a kedvence, akkor ne szálljunk vitába vele az új érdekében! Igyekeznünk kell kerülni az apró dolgok miatti összetűzéseket, próbáljuk meg elengedni azt a zavart, amit érzünk, hogy feleslegesen vettünk meg valamit drága pénzért. A gyerek nem buta. Ha a szóban forgó pulóver már olyan mértékig szétfoszlott, hogy szinte leszakad róla, fel fogja venni az újat. Ha viszont „vérre menő” vitába szállunk vele, dacból ellenkezni fog és képes lesz a szakadt ruhát hordani, csak azért is.

Fiamnak is van kedvenc báránykás felsője, és amellett másik nyolc. Néhány napig próbáltam másikat ráadni óvodába készülődéskor, ő viszont mérges lett, másik ruhában nem akart menni, képes volt a szennyes kosárból előtúrni a bárányosat és magára húzni. Ilyenkor kell nekünk elengedni a bosszantó érzéseket, mi vagyunk a felnőttek, mi vagyunk erre képesek, ő nem.

Minőségi idő

Sok kisgyerek szeret segíteni szüleinek a konyhában. Mind tudjuk, hogy ez milyen következményekkel jár. A tojás szétcsattan a járólapon, a függönyről csöpög a pörköltszaft, akkora lelkesedéssel kavarta a gyerek, hogy a hajunkból is lisztet szórunk. Ilyenkor nő a feszültség, hiszen mondtuk közben, hogy legyen óvatosabb: miért nem lehetett hallgatni a jó szóra? Ráadásul rengeteg időt és energiát vesz igénybe a sütés-főzés utáni romok eltakarítása.

Viszont mennyi élménnyel és hasznos tudással gazdagodott az apróság! Eleinte én is elkövettem azt a hibát, hogy nemet mondtam, pedig kisfiam nagyon kérlelt, hogy együtt főzzünk. Elküldtem rajzolni vagy kirakózni, hiszen így gyorsabban megcsinálom az ételt, és a konyha sem lesz utána katasztrofális állapotban.

Ám hamar észrevettem, hogy ő ilyenkor kezd dacoskodni, rosszat csinálni, engem büntetni azért, mert nemet mondtam.

Mégis bevontam őt a főzésbe és döbbentem figyeltem, ahogy napról-napra egyre ügyesebb lett, ráadásul szófogadóbb is, hiszen minőségi időt töltünk együtt, ilyenkor összhang teremtődik a gyerek és a szülő között, szívesebben fogadja a jó szót is. Nagyon fontos bevonni őket a házimunkába, konyhai tevékenységekbe, mosogatásba, kertészkedésbe, hiszen ezzel önállósodnak, úgy nőhet bennük az „én”, hogy azt nem az ellenállás szülte, hanem a tudás gyarapodása. Ilyenkor büszkeség tölti el őket, s nem a dac. S persze, érzik ők is: tanultak tőlünk, s máskor is érdemes lehet hallgatni ránk.

Amíg zajlik a dackorszak, mi, szülők, szenvedünk, mint a kutya. A szakértők mégis úgy tartják, hogy ennek a korszaknak az átélése nagyon fontos. A hiszti, a dacoskodás a normális fejlődés része, hiszen a gyerek ekkor tanulja meg beazonosítani és szabályozni az érzelmeit és amíg ez megy, valahol ki kell engednie a feszültséget. Az sokkal károsabb, ha magában tartja és emészti a kis lelkét. A legfontosabb, amit a nehézkes helyzetekben tehetünk, ha erőnkön felül is türelemmel, empátiával fordulunk gyermekünk felé. Tudom vicces, de az tényleg segít, ha veszünk egy mély levegőt és elszámolunk magunkban tízig, mielőtt reagálnánk egy-egy hisztirohamra. A higgadt, nyugodt, de határozott szülői magatartás százszorosan meghálálja magát.