Család

Nem lehetetlen kapcsolódni egymáshoz, mégsem sikerül...

Hol vannak ma az igazi férfiak? És a nők?  Sokszor úgy tűnik, hiába keressük egymást, és egymásban azt az archaikus, belső erőt, amit belénk kódolt a genetika – az erőt, ami mindenkiben benne van, és várja a felszabadulást. Csakhogy változott a világ és mintha elfelejtettük volna, miként férjünk ehhez hozzá. Elsőként szerintem meg kellene tanulnunk újra érinteni.

Sokszor hallom, magam is használom az „anyagelvű világkép” kifejezést. Értelmezésemben ez a fogalom mellőzi a világ működésének misztikus vagy spirituális magyarázatait, csak a mérhető, vizsgálható anyagra és annak törvényszerűségeire fókuszál. Pedig

az anyagelvűség a gondolkodásmódunkat jellemzi csupán, míg életmódunkban folyamatosan a megfogható anyagtól való elhatárolódásra törekszünk.

Vegyünk egy kisgyereket, aki még ösztönösen meg akar fogni, meg akar kóstolni mindent, érzékszerveivel akarja megismerni a világot; belegázol a pocsolyába, megeszi a homokot, félelemérzet nélkül gyűjti a tapasztalásokat, szóval közvetlen viszont alakít ki az anyaggal.

Ekkor lép közbe sok mai szülő, aki éppen ezekről a cselekedetekről igyekszik rohamos gyorsasággal leszoktatni a kicsit.  Sokan igyekeznek például sterilizálni a csecsemők közvetlen környezetét, törekednek arra, hogy legyen minden puha, sima és kellemes. Aztán ahogy az értelme kibontakozik a gyermeknek, már verbálisan igyekeznek lebeszélni őt a közvetlen tapasztalásról, úgy, hogy megtanítja előre a várható következményeket.

Gyakorlatilag elválasztjuk a gyerekeket a valóság megélésétől, helyettesítjük azt egy szóbeli, feltételezett valóságképpel.

Visszakanyarodva a példákhoz: pocsolyába lépés előtt jó hangosan kiabáljuk a gyereknek: „vizes lesz a zoknid, megfázol”. Ilyen és ehhez hasonló utasítások mellet nem csodálkozhatunk, hogy a cseperedő gyerekek nem alakítanak ki közvetlen viszont a földdel, a fémmel, a fával, különösképpen nem a kellemtelen, kényelmetlen környezeti viszonyokkal, a csípős hideggel, vagy havas esővel. A felfedezés, megismerés a négy fal közé, a puha közegbe tevődik át és megmarad szellemi síkon, mesék, majd filmek, játékok és az internet kétdimenziós világában. Végezetül már nem is vágynak másféle tapasztalásra.

 
Fotó: Amy Reed / Unsplash

Az ösztönös érdeklődést kizárólag szellemi síkúvá alakítjuk, azonban mi van a testi éréssel? Hiszen ott talán még intenzívebben tör elő a közvetlen tapasztalás igénye! És itt nem csak a szexualitásra gondolok, bár elég ijesztő belegondolni, hogy a pornófilmeken szocializálódott gyerekek mit művelhetnek egymással. Ugyanakkor legalább ennyire ijesztő gondolat az is, hogy

a mai fiatalok talán csak a sportban tudják fizikai képességeiket kifejezni, hiszen ezt leszámítva az ő értéküket tanulmányi vagy egyéb szellemi, esetleg művészi képességeikkel mérjük. És kizárólag ezekkel.

Egy kamasz fiú nem tudja próbára tenni magát, mert nem kell felelősséget vállalnia a család állataiért, nem kell ácsolnia, építenie, nem kell megvédenie a nyájat a farkastól, medvétől, nem kell állatot elejtenie, de még csak zöldséget sem kell kihúznia a földből.

Meglátásom szerint, ma egy fiú úgy válik felnőtté, majdnem férfivé, hogy nincs közvetlen tapasztalása a világ elemeiről, nem tud és nem is akar megfogni puszta kézzel semmit, ezáltal fogalma sincs a saját teremtő erejéről. És persze egy lánynak sincsen könnyű dolga. Ahogyan a férfiaknak régen az anyaggal, a fizikai sík formálásával volt több dolga, úgy egy nőnek a finomabb energiákkal kellett megtanulni bánni, hogy végül életet tudjon adni, táplálni, ápolni, gondoskodni. Az élet szerepeket osztott, természetes egyensúlyt teremtve a férfiakat és nők között.

Mára sok minden változott, felmerül hát a kérdés:

hol vannak az igazi férfiak és az igazi nők? Szerintem mélyen belül. Egyelőre várnak.

Várnak, hogy érjünk végre az anyaghoz; merjük megtapasztalni a fizikai valóságot. 

Utána talán képesek leszünk valós kapcsolatba lépni a másikkal, és egymást is igazán megérinteni.

Ajánljuk még: