Nem lehetetlen kapcsolódni egymáshoz, mégsem sikerül...

Sokszor hallom, magam is használom az „anyagelvű világkép” kifejezést. Értelmezésemben ez a fogalom mellőzi a világ működésének misztikus vagy spirituális magyarázatait, csak a mérhető, vizsgálható anyagra és annak törvényszerűségeire fókuszál. Pedig

az anyagelvűség a gondolkodásmódunkat jellemzi csupán, míg életmódunkban folyamatosan a megfogható anyagtól való elhatárolódásra törekszünk.

Vegyünk egy kisgyereket, aki még ösztönösen meg akar fogni, meg akar kóstolni mindent, érzékszerveivel akarja megismerni a világot; belegázol a pocsolyába, megeszi a homokot, félelemérzet nélkül gyűjti a tapasztalásokat, szóval közvetlen viszont alakít ki az anyaggal.

Ekkor lép közbe sok mai szülő, aki éppen ezekről a cselekedetekről igyekszik rohamos gyorsasággal leszoktatni a kicsit.  Sokan igyekeznek például sterilizálni a csecsemők közvetlen környezetét, törekednek arra, hogy legyen minden puha, sima és kellemes. Aztán ahogy az értelme kibontakozik a gyermeknek, már verbálisan igyekeznek lebeszélni őt a közvetlen tapasztalásról, úgy, hogy megtanítja előre a várható következményeket.

Gyakorlatilag elválasztjuk a gyerekeket a valóság megélésétől, helyettesítjük azt egy szóbeli, feltételezett valóságképpel.

Visszakanyarodva a példákhoz: pocsolyába lépés előtt jó hangosan kiabáljuk a gyereknek: „vizes lesz a zoknid, megfázol”. Ilyen és ehhez hasonló utasítások mellet nem csodálkozhatunk, hogy a cseperedő gyerekek nem alakítanak ki közvetlen viszont a földdel, a fémmel, a fával, különösképpen nem a kellemtelen, kényelmetlen környezeti viszonyokkal, a csípős hideggel, vagy havas esővel. A felfedezés, megismerés a négy fal közé, a puha közegbe tevődik át és megmarad szellemi síkon, mesék, majd filmek, játékok és az internet kétdimenziós világában. Végezetül már nem is vágynak másféle tapasztalásra.

Az ösztönös érdeklődést kizárólag szellemi síkúvá alakítjuk, azonban mi van a testi éréssel? Hiszen ott talán még intenzívebben tör elő a közvetlen tapasztalás igénye! És itt nem csak a szexualitásra gondolok, bár elég ijesztő belegondolni, hogy a pornófilmeken szocializálódott gyerekek mit művelhetnek egymással. Ugyanakkor legalább ennyire ijesztő gondolat az is, hogy

a mai fiatalok talán csak a sportban tudják fizikai képességeiket kifejezni, hiszen ezt leszámítva az ő értéküket tanulmányi vagy egyéb szellemi, esetleg művészi képességeikkel mérjük. És kizárólag ezekkel.

Egy kamasz fiú nem tudja próbára tenni magát, mert nem kell felelősséget vállalnia a család állataiért, nem kell ácsolnia, építenie, nem kell megvédenie a nyájat a farkastól, medvétől, nem kell állatot elejtenie, de még csak zöldséget sem kell kihúznia a földből.

Meglátásom szerint, ma egy fiú úgy válik felnőtté, majdnem férfivé, hogy nincs közvetlen tapasztalása a világ elemeiről, nem tud és nem is akar megfogni puszta kézzel semmit, ezáltal fogalma sincs a saját teremtő erejéről. És persze egy lánynak sincsen könnyű dolga. Ahogyan a férfiaknak régen az anyaggal, a fizikai sík formálásával volt több dolga, úgy egy nőnek a finomabb energiákkal kellett megtanulni bánni, hogy végül életet tudjon adni, táplálni, ápolni, gondoskodni. Az élet szerepeket osztott, természetes egyensúlyt teremtve a férfiakat és nők között.

Mára sok minden változott, felmerül hát a kérdés:

hol vannak az igazi férfiak és az igazi nők? Szerintem mélyen belül. Egyelőre várnak.

Várnak, hogy érjünk végre az anyaghoz; merjük megtapasztalni a fizikai valóságot. 

Utána talán képesek leszünk valós kapcsolatba lépni a másikkal, és egymást is igazán megérinteni.