Nekem ez jött be az óvodai beszoktatáskor (megkérdőjelezhető, de működő tippek)

Jó rég volt már, mégis élénken emlékszem a lányom óvodakezdésére, és ő sem felejtette azokat a napokat. Most, hogy a családban óvodába indult egy másik lurkó, felidéztük a mi történetünket az izguló anya kérésére – ő ugyanis egyelőre mindent olvas, mindenkit kérdez arról, hogyan is könnyíthetné meg a „túlságosan anyás” kicsi óvodakezdését. Értettem, min megy keresztül, ezért is mertem megosztani az általam alkalmazott trükköket, dacára annak, hogy nem ezek a legelegánsabb szőlői húzásaim...

Az oviba beszoktatástól anno előre tartottam, amire több okom is volt: egyrészt egyedül neveltem a lányom, így igencsak szimbiotikus kapcsolatban léteztünk, másrészt extrém nehezen viselem a gyerekkönnyeket. Lelki szemeim előtt konkrétan megjelent azokban a hetekben, milyen lesz majd, ha a kerítésbe kapaszkodik a zokogó lány. Igyekeztem szoktatni magam a képhez – persze fölöslegesen, mert nem történt ilyen. De így elképzelhettem azt is, milyen lesz, mikor kitépem az óvónők kezéből a szerencsétlen kis rabosítottat, hogy mindenkin átgázolva hazamenekítsem. Szerencsére semmi ilyen nem történt, és egyetlen könnycsepp sem hullott az óvodakezdéskor, pedig a „nem akarok oviba menni”-szólamok már az előtte való hetekben állandóan fel-felbukkantak. 

Én jó előre treníroztam magam, és nemcsak azzal, hogy soha meg nem történő jeleneteket vizionáltam. Először is igyekeztem kilúgozni magamból a rettegést, hiszen arra elképesztő radarja van a kicsiknek, és tudtam: ő akkor fog igazán tartani az elválástól, ha rajtam ugyanezt érzi. Tehát dolgoztam magamon, hogy ne csak ő ne lássa, hanem tényleg ne rettegjek: igyekeztem tudatosítani, hogy jó kezekben lesz, hogy tudom, kire hagyom ott, és hogy ez az élet természetes rendje. 

Azután a munkába járásomat is átformáltam: minden alkalommal, mikor dolgozni indultam, a morgolódás helyett magamra erőltetett lelkesedéssel (erőltetni kellett, ez tény). Vidámkodtam, hogy de jó, hogy dolgozni mehetek! Elmondtam, milyen szuper lesz a munkatársakkal találkozni (na jó, az tényleg az volt), mennyire izgi feladataim lesznek (nem), alig várom, hogy ott töltsem az időmet (végképp nem). Arra gondoltam ugyanis, hogy példa lesz számára amiképpen én munkába megyek, ő is úgy fog oviba járni.

És bejött:

egyre kíváncsibban leste a készülődéseimet, egyre több kérdést tett fel azzal kapcsolatban, hogy mi olyan szuper a munkahelyemen, mire fel az ováció.

Itt jött az újabb csavar: meséltem nagy lelkesen a munkahelyről, és irigykedve hozzátettem, hogy na persze, neki sokkal jobb lesz az ovi, de mit tegyek, oda már nem járhatok, pedig hű, de jó lenne! No, ettől nagyon büszke lett, hízott a mája, hogy lepipál: lám, én még a munkahelyemtől is hogy fel vagyok dobva, pedig az semmi se ahhoz képest, ami egy óvodában van. Óriási mellénnyel vonult az első napra.

Az, hogy ott aztán jól érezte magát egy másik megkérdőjelezhető trükknek (is) köszönhető. Én ugyanis már az első napokban vadásztam barátokat neki. Tudom, hogy ebbe szülők nem szólhatnak bele, de ilyen idős korban azért kicsit mégis, hiszen nem minden óvodás törekszik magától arra az első napokban, hogy jobban megismerje a többieket...

Szóval, játszós randikat szerveztem az első két hétben. Jó pár gyerek megfordult nálunk, akik közül voltak, akikből csak jó ismerősök lettek, de van olyan lány, akivel mai napig barátok. És egészen más úgy óvodába menni egy kicsinek, hogy tudja: a teremben ott lesz Petra, akivel tegnap játszóterezett, vagy Máté, akivel tegnapelőtt legóztak. 

Lehet, hogy nem elegáns hamisan lelkendezni reggelente, de a gyerek-meghívásokat őszinte szívvel tettem, szerettem megismerni az ovistársakat, elnézni őket, ahogy önfeledten játszanak. Egy próbát megér, szerintem sokat szárít az ovikezdéses könnyeken!