Most tényleg be kell küldenem egy 5 perces videót a gyerekemről?! Elsőosztályos felvételi à la Covid

Leadtuk. Nincs más dolgom, mint hátradőlve várni, melyik általános iskola tart igényt hétéves kislányomra. Mert verseny van, egy percig se feledjük – aki nem akarja a körzetéhez tartozó általános iskolába íratni a gyermekét, annak bizony már hónapokkal ezelőtt el kellett kezdenie a kutatómunkát. Felvételi, játékos képességfelmérés, bárhogyan is nevezzük, szükség van rá, mivel a tagozatos iskolákban sokszoros a túljelentkezés minden évben, és ezért komoly megmérettetés előtt áll az, aki be szeretne kerülni. Ezzel egyébként szerintem semmi probléma nincs, hiszen nem minden gyereknek való a kéttannyelvű vagy az énektagozatos iskola. Természetes, hogy tesztelik annak a rajztudását, aki művészeti osztályba szeretne menni, és joggal vár el egy sporttagozatos iskola valamely egyesülethez való tartozást.

Hónapokkal ezelőtt nagycsoportos óvodás lányommal mi is belecsöppentünk ebbe a mizériába, és egy csapásra egy olyan rendszerben találtam magam, amivel nem feltétlen értek egyet.

Kislányom több csoporttársa már tavaly szeptemberben elkezdett az igen drága előkészítők valamelyikére járni. Ennek nem vagyok híve. Úgy voltam vele, hogy otthon majd még többet foglalkozom vele, és bíztam abban, hogy az elmúlt években valamit azért csak jól csináltam. Egy-egy előkészítő havonta több tízezer forintba kerül, nem viccelek, akár ötven-hatvanezer forintba is kerülhet, amit én, egyedülálló anyaként nem engedhettem meg magamnak.

Nem kétlem, hogy ezek a foglalkozások hasznosak, sőt, azt sem feltételezem, hogy fő profiljuk a mit sem sejtő szülők anyagi lehúzása lenne.

A különböző karanténok miatt több hónap óvoda kimaradt a gyerekek életéből, amit egy fizetett szakember akár még pótolni is képes, nem mellesleg szokták szeretni a gyerekek a játékos tanulást. De nekem erre sajnos nem volt pénzem, és máris megdőlni láttam az egyenlő pályák, egyenlő esélyek elvét, úgyhogy lapozzunk is. 

Nincs bajom az iskolai felvételikkel: besétálunk, kérdezgetnek a tanító nénik, a gyermek válaszol, tapsol, pördül-fordul, rajzol, énekel, megdicsérem és kijövünk. De a koronavírus-járvány miatt idén egyik iskolában sem tartottak személyes meghallgatást, helyette egy rakás dokumentumot kellett beszereznie szegény szülőnek. Rohangáltam a különböző szakemberek szakvéleménye után – amit vagy hajlandóak voltak kiállítani vagy nem. A lányom öt különböző rajzot készített, rendszeresen beszélgettünk arról, minek kéne elhangoznia az ő öt-hat perces saját videójában, majd több tucat szülői kérdésre válaszoltam az online űrlap kitöltésekor.

Álláskereséseim alkalmával ezer meg ezer motivációs levelet írtam már életem során, de még soha nem kellett anyaként egy intézményt arra buzdítanom, hogy vegyék már fel a szerintem okos, értelmes és egyébként számomra tökéletes gyerekemet. Hát most már ezen is túlvagyok.

Kellett küldeni egy családi fotót, ahol én is kinézek valahogy, és egy képet a gyermekről, ahol kedvenc tevékenysége végzése közben látható. Ezeket viszonylag hamar kipipáltuk. Viszont a már említett videónak többször is nekiugrottunk, mert azt senki ne gondolja, hogy egy óvodás gyerek képes lenyomni egy öt perces kiselőadást magáról helyes témaválasztással, különösebb bakik nélkül úgy, hogy közben egyhelyben ül, és még valamennyire sikerül lepleznie izgalmát is. Egy egész szombat délelőttünk ráment erre az attrakcióra, mert a sokadik próbálkozás után kislányomnak elment a kedve, vártunk hát egy kicsit, majd újra nekiveselkedtünk. Egyszerű feladatnak tűnt, de még engem is megizzasztott.

De a feketeleves csak ezután jött: a különböző szakvélemények után való kuncsorgás.

A gyerekem negyedik éve jár ugyanabba az óvodába, ahol napi nyolc órát tölt a hét öt napján. Logikusnak tűnt, hogy a kiszemelt iskola az óvónők véleményére is kíváncsi. Ezeknek azonban nekem kellett utánajárnom, amit nagyon szívesen megtettem, de nem minden pedagógus örült ám a pluszfeladatnak, és lépten-nyomon megkaptam, hogy ez mekkora hülyeség. A negatív hozzáállás nem vitt előre, és nem változtatott azon, hogy továbbra is szükségem volt a különböző jellemzésekre ahhoz, hogy a lányom dokumentációja hiánytalan legyen.

Óvónők, külön torna, pszichológus, logopédus, fejlesztő pedagógus, védőnő, előkészítő, bármilyen különóra – a választható szakértői vélemények közül én csak egy óvónői szakvéleményt, egy védőnői „iskolába mehet” papírt, és a terápiás lovaglásról szerzett jellemzést tudtam felmutatni. Nekem ennyi is épp elég volt. Sokszor éreztem magam úgy, hogy egyedül állok a nagy semmi közepén, és én vagyok a hibás, amiért szeretném maximálisan teljesíteni a rám szabott feladatot a gyermekem érdekeit szem előtt tartva. Közben még a többi szülő is folyton rám hozta a frászt: neked nincs még logopédiai szakvéleményed? De ugye lesz? (Nincs, és nem is lesz!). A motivációs levelet milyen betűtípussal írtad? (Mittudomén! Nem a tartalma a fontos?) Nem vitted pszichológiai vizsgálatra a lányod? (Dehogy viszem, minek vinném?). 

Vajon én is ennyire idegesítő szülő lennék? Nincs kizárva.

Az elmúlt hetekben olyan kelepcében éreztem magam, amibe tulajdonképp önként és dalolva sétáltam bele a lányom tudásának megalapozása kedvéért. Hagyjuk már ezt a versenyistállózást! Olyan világot élünk, ahol igenis számít, hova jár a gyerek általános iskolába. Nem kegyetlen hajcsárok elé vetem, pusztán csak egy olyan intézménybe szeretném járatni, ahol korábban kezdik meg az angoltanítást. Mert a legjobbat szeretném a gyerekemnek, és úgy érzem, ő ügyesen megállja majd a helyét egy angol-magyar két tanítási nyelvű iskolában. Bizony az ő korosztálya már nemigen mondhat nemet egy (de inkább több) idegen nyelv ismeretére, miután a sajátját magabiztosan elsajátította. Mindenhol így megy ez, ezért a folytonos hőbőrgés helyett igyekeztem elfogadni a valóságot, és alkalmazkodni a kialakult helyzethez, amit a világjárvány alaposan megnehezített.

Jobban örültem volna, ha személyesen tudunk beballagni a kiszemelt helyekre felvételizni, hogy a kissé megszeppent lányom elkezdje szokni ezt az iskolásdit. Könnyűnek tűnt, de végül igen melós volt az otthoni felvételi. Ami, ha jól sikerült, még mindig nem jelent rajt-cél győzelmet, csak egy sima lehetőséget. Hogy bevált-e, jól döntöttünk-e, jól érzi ott magát a lányom, és szülőként is megtaláltam a számításaim...ezek csak évek múlva derülnek ki. 

Nyitókép: BRUNO EMMANUELLE/Unsplash