Kevés valamihez, túl sok a semmihez – Mire elég huszonöt év?

Család

Kevés valamihez, túl sok a semmihez – Mire elég huszonöt év?

Ha a hatvan az új negyven, akkor a huszonöt az új öt?

„Persze, anyám, hatvan az új negyven. És akkor a húsz az új nulla, nem?” – évelődött néhány napja egy barátom nyugdíjhoz közeledő édesanyjával, aki a lehető legőszintébb lazasággal csak annyit felelt: „kicsim, tudod, hogy ezzel nem lehet felhúzni”.  És tényleg nem.

Aztán ott ülök mellettük én, néhány nappal a huszonötödik születésnapom előtt, és azon gondolkodom, hogy te jó ég, milyen gyorsan eltelik egy emberöltő. Mert huszonöt év is eltelt – csak tudnám mikor, mivel, és főképpen mi végre.

Na nem drámázni szeretnék, tudom, hogy nincs itt a világvége,

és amúgy sem csak a húszéveseké a világ. Mégis, életemben másodszor számvetésre késztetett a korom – és életemben először nem tudtam ezzel mit kezdeni.

Mert a 25, az kevés. Kevés az élet nagy megmondásaihoz, kevés a bölcsességek hiteles kinyilvánításához, és visszatetszően kevés a túlzott érettséghez. Viszont mégsem csak 5, hanem már 25.

Az ember élete során határozottan látványosan fejlődik egy ideig: legtöbben megtanulunk látni-hallani-  és jó esetben érezni is, aztán ülni-állni-járni, később beszélni, írni-olvasni-számolni, utána jónak lenni, aztán rossznak, aztán meg felnőttnek.  Ekkor azonban a fejlődés belassul, már-már megáll; a növekedés helyét pedig átveszi valamilyen horizontális terjeszkedés; mintha egyre hosszabb karokkal tapogatóznánk a világban, hogy az élet mind több területén matassunk egy kicsit.

A húszas évek pedig eltelnek ebben a növekedésmentes szélesedésben – ami nem is baj, hiszen ahhoz, hogy a magasba érjünk, kell egy kellőképpen széles alap.

Rendszeresen folytatnak vitákat arról, mennyire tud felnőni az új generáció – ami már csak azért is jó, mert nagyjából mindenki számára más a mérce, ami a felnőttséget hivatott mérni –, és ember legyen a talpán, aki legalább önmaga előtt tisztázni tudja, hányadán áll saját érettségével. Azt hiszem, általánosan elvárt, hogy 25 éves korunkra nagyjából kiismerjük magunkat a mátrixban; abban a mikor mennyire szövevényes posztóban, amit köré fonnak a mindennapok. (Íme, a felnőttség egy újabb meghatározása, Gacsályi, 2020. Hivatkozni, ha kérhetem, inkább ne próbálja senki – úgysem túl eredeti gondolat.)

És talán ez, a felnőttség önmaga az egyetlen elvárás, amit általánosan megfogalmazhatunk azt illetően, miben áll a huszonöt év. Ennél egzaktabb meghatározást már csak azért sem adhatunk a korosztállyal szembeni elvárásokról, mert a különböző huszonévesek életvitele igencsak eltérő. Gondoljunk csak bele: átlagos huszonöt éves lehet egy nyolc év tapasztalatával bíró szobafestő, ahogyan egy egyetemi éveinek végét töltő diák és egy babakocsit tologató fiatal is. Mégis hogyan állítsunk közös, megugrandó mércét akár csak ennek a három embernek?  

Éppen ezért, a huszonévesek számára egyetemes mérce nincs, nem lehet, csak öntörvények, amiket magunkról hozunk, magunkra vonatkozóan.

Mert egy huszonéves egyetlen orientációs pontja önmaga – és ezt el kell tudni viselni.

Ha hiszünk a korban előttünk járóknak, el kell fogadnunk, hogy a huszonöt kevés. Leszünk még okosabbak, tapasztalunk még, végül jobb megfejtéseket adunk majd az élet kérdéseire, mint most. És ha már így van, én azt mondom, élvezzük, hogy így lehet.

Élvezzük, hogy vannak nálunk okosabbak. Élvezzük, hogy nem kell mindent tudni. Élvezzük, hogy előttünk van még az a sok-sok minden, amitől egyszer bölcsek leszünk.

Élvezzük, hogy van már, és van még időnk: előttünk is egy jó adag, és a hátunk mögött is valamicske, amire már lehet építeni. Mert a 25 kevés, de már valami.

Ajánljuk még: