„Hiszem, hogy Isten nem azért teremtett, hogy anya legyen belőlem”

Család

„Hiszem, hogy Isten nem azért teremtett, hogy anya legyen belőlem”

Az elmúlt öt évben gyakorlatilag mindenki, aki csak ismer, bizalmat szavazott a gyermekvállalást illetően. Nemcsak a szüleim, a rokonaim, a barátnőim és a fiú barátaim, de még az udvarlóim is mind, egytől-egyig azt gondolták, hogy remek anya lennék. Csakhogy én nem szeretnék anya lenni.

Egyelőre legalábbis biztos nem. Azóta nem érzek késztetést e szerep iránt, amióta újságíró vagyok. A hírportálok világa ugyanis, legyen az országos, megyei vagy városi lefedettségű, számomra egyenlőnek tűnik a gyermekneveléssel. Kis túlzással ugyan, de előbb-utóbb nemcsak a marketingvezetőnek és a főszerkesztőnek, de a fotósnak, a videó-szerkesztőnek, az újságírónak és még a titkárnőnek is olyan fontossá válhat az adott felület, hogy nincs mellette kapacitása, sokszor ezáltal vágya sem arra, hogy gyereket vállaljon. A munka maga lép ebbe az utódszerepbe, mert bizony reggeltől estig foglalkozni kell vele ahhoz, hogy egészséges és biztonságos körülmények között, sikeresen nőjön, lépjen egyről a kettőre. Számomra, huszonéves nőként a hivatásom gyakorlása még ugyanolyan, mint a gyermeknevelés. Igényem van arra, hogy minden tökéletes legyen, amit kiadok a kezem közül, és az, hogy ezt előállítsam, egyelőre a lényem egészét igényli.

Nem hiszem, hogy jogomban állna, hogy életet adjak egy embernek úgy, hogy közben a sajátomban sincs jelenleg egyetlen stabil pont sem. És az sem biztos, hogy lesz valaha. Mert, aki hivatást választ, az kalandokra és élményszerzésre teszi fel az életét. Ezek pedig sok esetben spontán jönnek, nincsenek túlfizetve és nem mindig férnek bele napi nyolc órába, amit én nem is nagyon bánok.

Sőt, azt hiszem, hogy egyelőre képtelen lennék nemet mondani egy interjú elkészítésére, egy tudósításra, egy műsorvezetésre vagy egy cikk megírására azért, hogy játszótérre menjek helyette a gyerekkel. Talán túl önzőn hangzik mindez, de jelenleg tényleg azt érzem, hogy nem tudnék gondoskodni senkiről sem. Gyakran ugyanis még magamról is igen nehéz. Azt hiszem, kifejezetten frusztrálna, ha rajtam állna vagy bukna, hogy az az apró kis lény megtanul-e helyesen enni, inni, kúszni, mászni, járni, játszani, írni, olvasni, szeretni, tiszta szívből nevetni vagy ölelni.

Abban viszont mindezek ellenére is hiszek, hogy Isten már 25 évvel ezelőtt pontosan tudta azt, hogy mi az, amiért nekem igenis itt a helyem ezen a bolygón. És abban is

hiszek, hogy nem feltétlenül azért teremtett, hogy anya legyen belőlem.

Ha viszont mégis, akkor minden bizonnyal megnyitja majd a szívemet, és érezni fogom azt, hogy mikor és hogyan kell azzá válnom.

Persze vannak szüleim, akiknek el kellett fogadni, hogy egyszem lányuk nem szeretne a közeljövőben unokákat szülni nekik. De megértettek, és a kezemet szorítva ugyanúgy támogatnak, mint, ahogyan eddig is tették. Bizonyára elég nagy szerencsém van, ugyanis két csodálatos emberről beszélünk, akik nemcsak engem, de a testvéremet is úgy nevelték, hogy szabadok, nyitottak és kíváncsiak legyünk erre a sokszínű világra, amelyben ez a sokszínű ember él. Sem az öcsémet – aki mindössze két évvel fiatalabb nálam, és szakma helyett hasonlóképp hivatást választotta az eddigiekben –, sem engem nem kényszerítettek soha semmire sem.

Nem volt kötelező zeneiskolába járni, sportot űzni, külön órán részt venni, magunk választottuk meg, hogy melyik középiskolába, majd főiskolára és egyetemre szeretnénk járni és a húszas éveinkhez közelítve a párválasztást is ránk hagyták. Nem kötötték ki, hogy az adott illető, akibe esetleg beleszeretünk, csak és kizárólag ilyen vagy olyan típusú, iskolai végzettségű, anyagi hátterű, vallású és nemzetiségű lehet. Ezzel pedig nemcsak, hogy teret adtak a szabadságnak, de közben elfogadásra is neveltek.

Felhívták ugyan a figyelmünket arra is, hogy a világ sokszor kegyetlen hely, ahol csak kitartó munkával, szorgalommal, alázattal, hittel és odaadással képes az ember talpon maradni. És személyükkel, hozzáállásukkal, gondolkodásmódjuk és érzéseikkel különböző utakat mutattak meg, mi pedig eldönthettük, hogy melyikre lépünk rá.

Mindketten úgy döntöttünk, hogy a családalapítás helyett – vagy legalábbis előtte – a hivatásunkra tesszük fel az életünket.

Persze a világban nem mindenki gondolkodik így. Egy határontúli kistelepülésen (is) élek, oda járok haza. Sokaknak felszalad a szemöldöke, ha meghallják, hogy közeledve a 25-höz sem akarok gyereket – és úgy tervezem, azon túl sem biztos. Találkozom az elvárásaikkal, és bár értem, megértem, honnan fakad ez, nem tudom magamra venni, nem tudok azonosulni vele és nem tudok alámenni, beleilleszkedni sem. 

És megtanultam kezelni azt, hogy vannak, akik nyíltan meg is fogalmazzák az elvárásaikat felém. Elmondják, hogy szerintük az én koromban illene talpraesett anyának lenni, úgy, hogy közben nem egy, hanem minimum kettő, de inkább három gyermeket nevelek, akik lehetőség szerint mindig szépek, okosak és illedelmesek. Ezzel pedig számomra pont arra világítanak rá, hogy az ő mércéjük szerint én az év minden szakaszában, a nap 24 órájában igazi szuperhősként kellene, hogy viselkedjek ahhoz, hogy ne támadjon sehol semmiért senki. Ez pedig kivitelezhetetlen, így nem is nyomasztom miatta magamat. 

Egyszerűen tudom, mit akarok, és hiszem, hogy ez a felelősségteljes, felnőtt döntés. Mert ahhoz lehet, hogy nem vagyok, és ha úgy tetszik: nem is leszek soha „elég felnőtt”, hogy gyereket vállaljak, de ahhoz igen, hogy kimondjam: most nem.  

 Nyitókép: Jonathan Cosens Photography/Unsplash.com

Ajánljuk még: