„Frizbi voltam, azok pedig előbb-utóbb nagyot zuhannak” – szülők válásáról, gyerekszemmel

Család

„Frizbi voltam, azok pedig előbb-utóbb nagyot zuhannak” – szülők válásáról, gyerekszemmel

Eltűnik a megszokott családi idill, és csak a bizonytalanság, értetlenség és szomorúság marad. Egy család szétszakadása felborítja a gyerek lelkivilágát, biztonságérzetét és sokszor sajnos a bizalma is odalesz. Tudom, miről beszélek. Átéltem. 

Azt gondolom, mikor a szülők a válás mellett döntenek, az esetek nagy százalékában mi, a gyerekek sérülünk a leginkább. Nincs beleszólásunk a dologba. Nem is kell, hogy legyen, ez a szüleink élete, mégis közvetlen elszenvedői vagyunk a folyamatnak, ami megváltoztatja az életünket, anélkül, hogy bármi ráhatásunk lenne az ügyre – ennek pedig súlya van. 

Nem vagyunk egyformák, a válások sem azok. Lehet normálisan, a gyerek(ek) igényeit (is) szem előtt tartva válni, és így a lelki sérülések is kisebbek, könnyebben gyógyulnak. Nálunk nem így alakult. És bár régen volt, úgy érzem, muszáj beszélnem róla: hosszú évek teltek el, míg magamban rendbe tudtam tenni ezt az egész témát, és tudom, hogy még sokáig velem lesz így is. De beszélni kell róla, mert az országban nem én vagyok az egyetlen gyerek – éppen 18 éves –, akinek csúnyán váltak a szülei, aki sebeket szerzett ezáltal. Sokan vagyunk érintettek, minden oldalról, és hiszem: tudjuk ezt jobban csinálni!

Hároméves voltam, mikor a szüleim elváltak, így nem fogtam fel sokat a dologból. De visszagondolva tudom, ott és akkor kihúzták a lábam alól a talajt. A megszokottság elszállt, két fél között találtam magam; két olyan fél között, akik semmiben nem tudtak egyetérteni. Éveken át tartó hercehurca kezdődött, és mivel a szüleim dühvel és haraggal intettek egymásnak búcsút, de engem mindketten akartak, ott ragadtam valahol közöttük. Mikor egyikhez, mikor másikhoz voltam közelebb, ahhoz illően, éppen hol kellett lennem, mert a gyermekelhelyezés nevű szörnyeteg végleg a nyakamon ragadt. A forgatókönyv szerint két hét az anyukámnál, egy hétvége az apukámnál, aztán megint két hét az anyukámnál... Ez természetesen ünnepekkor meg később, az iskolai szünetek alatt változhatott, de az alapfelállás ez volt. Viszonylagos állandóság, amiben mindenki boldog.

Legszívesebben most nevetnék kínomban. Mindenki boldog… ilyen nincs a válásoknál. Most őszintén, mekkora boldogság az a gyereknek, hogy többet akar lenni az anyukájával, vagy az apukájával, de nem lehet, mert a törvény nem így szól, meg alapból a szülők is csak marják egymást, így megegyezni sem tudnak a változtatásban? Mi abban a boldogság, hogy neked van egy apásabb korszakod, és nem elég a havi két hétvége? Mi a boldogság abban, hogy nyáron éppen az anyásabb korszakodat éled, és nem érted, hogy abban a három hétben, amit az apádnál kell töltened, miért nem lehetsz az anyukáddal? És vajon a szülőnek jó az, ha az adott hétvégén vagy a héten mégis inkább a gyerekével akar lenni, de nem lehet, mert az éppen a másik félnél van?

Most hibáztathatnám az anyukámat, hogy miért pont apámmal jött össze, vagy apámat, hogy miért az anyámmal jött össze – mert számomra elég világos, hogy egy egészen félrecsúszott döntés volt ez –, de nem teszem, mert mindenki követ el hibákat. Már csak azért sem hibáztatom őket, mert minden alkalommal,

amikor az anyukám azt mondja nekem, „az egyetlen, amit nem bánok a házasságomból, az te vagy”, akkor nincs kedvem hibáztatni senkit.

Szóval, adott volt egy válás, pár év nyugalom, amikor mindketten kaptak belőlem eleget. Én pedig, mint egy frizbi, szálldostam közöttük. Csakhogy előbb vagy utóbb, minden frizbi földet ér, általában azért, mert valaki rosszul hajította el. Velem is ez történt. A szüleim között – a mai napig – olyan rettenetes a viszony, hogy egyszerűen képtelenek voltak egymásnak dobálni: valami elromlott, én pedig lélekben egy hatalmasat puffantam a kemény padlón, ismét pont kettejük között. Nagyjából nyolc év telt el ekkorra a válás óta, és egy régen eltemetett viszály bontakozott ki, ami azóta váratott magára. Elkezdték marni egymást a szüleim, mint az acsarkodó kutyák. Ők elharcolgattak egymással, a gyámüggyel meg a bíróssággal. Eleinte nem értettem semmit, nem láttam tisztán, és kénytelen voltam csöndben figyelni. És csak ezután jött a legrosszabb.

  • A válás utáni dühből fakadóan – miután már látni sem bírja egymást az ex-férj és ex-feleség –, a gyerekben óhatatlanul egymást kezdik el látni. Emlékezteti őket egymásra egy mozdulat, egy szófordulat, egy pillantás, bármi, amit a másikhoz kapcsolnak. Ez tulajdonképpen érthető is. Csakhogy ennek köszönhetően kialakulhat bennük egy ellenszenv a saját a gyerekük iránt. Továbbra is szeretik, és talán észre sem veszik, hogy végbement a változás, ami miatt már máshogy néznek ránk. De ez nekünk feltűnik. Ismerjük a szüleink nézését, és ahogyan az változik, mi is másként kezdünk el viselkedni. Pláne akkor, ha nemcsak a szüleink között, hanem azok családjai között is ellenségeskedés van. Nem könnyű egyszer azt hallgatni, amint apánk oldaláról szidják az anyukánkat, aztán fordítva.

Ott álltam, és egyszerűen nem tudtam, mitévő legyek. Higgyek nekik vagy ne? Elbizonytalanodtam, és kétségeim támadtak mindenkivel szemben. Frusztrált, ideges és mogorva lettem, amiért saját magamon sem tudok kiigazodni. Nem tudtam, kinek van igaza, és hogy bízhatok-e a szüleimben, ha ilyenekre képesek. De nem volt választásom: menni kellett, hol itt-hol ott lenni, időről időre újra megbízni bennük. Aztán elviselni azt, hogy postásnak használnak, vagy épp információt akarnak kiszedni belőlem a másikról.

Szerettem volna apukám hercegnője, édesanyám kincse lenni, de a gyakorlatban árulónak, postásnak, kémnek éreztem magam.

Idővel pedig elengedtem minden ideált, minden vágyat a szüleimmel kapcsolatban. Átláttam, hogy fontos vagyok nekik, de annyira lefoglalta őket az egymással való küzdelem, hogy elfelejtettek egy igazán fontos dologgal foglalkozni: a lelkemmel. Ahogy nőttem és is kezdtem felismerni az emberi játszmákat, a hátsószándékokat és a sunnyogást, szembesültem azzal, hogy a szüleim nem angyalok. Senkinek nem kívánom a felismerést, mikor rájön: a szülei kihasználják annak érdekében, hogy a másikat bántsák. Ezt elkerülendő inkább megedzettem magam, inkább meg sem nyíltam, inkább magamba fojtottam mindent, csak ne én legyek az, aki a fájdalmat okozza! Másképp nem bírt el a helyzettel a gyereklelkem.

Hányszor, de hányszor könyörögtem csak úgy a nagyvilágba némán, magamban, hogy végre valaki térítse észre az apámat és anyámat? Megszámolni sem tudom. Egy nyamvadt eszköznek éreztem magam, egy koloncnak, egy hatalmas hibának, amit jobb lenne kiradírozni – és egyre jobban ellenálltam. Mindeközben némán, de folyamatosan gyűltek bennem a kérdések. Vajon mi történhetett régebben, amiért nem szeretik már egymást. Engem vajon még szeretnek? Jelentek még nekik ugyanannyit, mint előtte? Gyerekként sajnos ezekre a kérdésekre sokszor nem kapunk konkrét választ.

Szinte vicces, hogy miközben mindenki a te ügyedért harcol, mégis magányos vagy, mert a küzdelem heve eltereli a figyelmüket rólad, és egyedül maradsz. Én utáltam magányosnak lenni. Végül úgy tudtam kilépni a helyzetből, hogy az apámmal megszakítottam a kapcsolatot. Egyszerűen nyugalmat és békét akartam, tele voltam dühvel és feszültséggel, ez volt akkor a legjobb megoldás számomra – és még ez is egy rossz megoldás. Egy rossz helyzet kényszerszülte rossz megoldása.

Ma, szinte felnőtt fejjel már máshogy látok dolgokat, de utólag mindig okosabb az ember. Egy dolgot azonban nagyon megtanultam a válásokról: figyelni kell a gyerekre, a reakciókra, arra, amit mond, mert nem mindig butaság. És szüksége van rá, hogy figyeljenek az érzéseire. Mindennél jobban erre van szüksége.

Természetesen lesznek majd más bakik, mert senki sem tökéletes, de ne legyenek olyan ballépéseitek, mint a szüleimnek, vagy éppen nekem voltak – mert nekem is voltak bőven. Sokszor nem kezeltem jól a helyzetet.

Az, hogy elváltatok, mindig a gyerekkel marad. Van, hogy jobb opció a válás, mint az együttlét, de a hogyanon rengeteg múlik! Higgyétek el, hogy ez a döntésetek hatással lehet a gyereketek életére a jövőben, a gyerekeivel való kapcsolatára, arra, miként oldja majd meg a problémáit. Ez a dolog egy batyu lesz a hátán, amit soha nem fog tudni levetni, hiába akarna megszabadulni tőle. Viszont egy normális módon rendezett válás, és a szülők közötti, a gyermek érzelmeit figyelembe vevő, kulturált kommunikáció nemcsak maguknak a váló feleknek, de a gyereknek is könnyebbséget okozhat a abban, hogy elfogadja az új helyzetet – ha már ilyen batyut (is) kapott útravalónak.

Ajánljuk még: