Engem egyszer ottfelejtettek az óvodában

Azt mondják, az ember óvodás korára emlékszik vissza legrégebben. Nos, ez nálam is így lehet, mert első maradandó emlékeim ahhoz a szomorú, havas esős, téli naphoz kötődnek, amikor először vitt apám óvodába. Úgy emlékszem rá, mintha csak ma lett volna.

Hideg, borongós idő volt, amolyan szomorúságos. A szürke busz utolsó ajtaján szálltunk le, tapadós sárba toccsant kiscipőm, apám kezét szorítottam. Szemben komor MÁV-betonkerítés húzódott, olyan, amilyen ma is a legtöbb vasúti létesítményt szegi. Ezzel átellenben volt az óvoda. Ronda, udvaros bérházból nyílt – természetes mi lett volna más: MÁV-óvoda.

Alig hároméves múltam ekkor. De a mai napig is, ha látok egy olyan elszürkült vasúti kerítést, érzem azt a nyomorúságos érzést itt bent, a torkomban. Bevésődött az agyamba, kitörölhetetlenül.

Nem szerettem aztán se óvodába járni, de azon a napon meg egyáltalán nem. Félelem, szorongás és szomorúság volt bennem. Ahogy beléptünk a kapun, csak arra gondoltam: az biztosan nem lehet, hogy most engem itt fognak hagyni egy egész napra. De mégis.

És akkor rövidesen szembesültem a megváltoztathatatlannal, amit ma inkább elfogadásnak neveznék. Nehéz volt beletörődni: a jelem a vödör lett, pedig mindenkinek más, normális jele volt: tulipán, szívecske, kisautó, kifli. Nekem a vödör jutott.

 

Volt egy utálatos, bőrből varrt benti cipőm. Felfelé kunkorodó, hegyes orra hetykén vigyorgott rám – és a két darab kissé különbözött is egymástól. Nem tudom, kedves szüleim honnan szedték ezt az otromba lábbelit, biztos valami jótékonysági csomagban érkezett, de mindennap egy szörnyű érzés volt belebújni. Utáltam. Egyszer aztán a Der kleine Muck című mesekönyvben pillantottam meg a hasonmását – és el is rejtettem aztán a könyvet, nehogy bárki rátaláljon, és felismerje: nicsak, itt az én ronda csukám! A könyvet sikerült annyira elrejtenem, hogy a mai napig megvan.

Egy helyiségben három kisvécé volt, ott pisilhettünk egymás mellett, az óvónénik szigorú és egymás kíváncsi pillantásai tüzében. Becsuktam a szemem, azt hittem, akkor nem látnak, de úgy meg nem ment a kisdolog. Kényeskedő vagyok, mondta az óvónéni, és ezért többször nem kaptam süteményt büntetésből, mert nem pisiltem időre.

Első nap még azt sem tudtam, hogy az óvodában büntetést kap az is, aki nem alszik ebéd után – nos, aztán álltam is a sarokban rendesen. Kicsi koromtól fogva nem bírtam délután aludni. Kínszenvedés volt az óvodában, amikor a dadus nénik kinyitották a rozoga ágyacskákat – lelógott róla a lábam –, s azt mondták: aludni! Így, parancsszóra. Én csak forgolódtam, nem jött álom a szememre. Az ágy nyikorgott, az óvónéni meg haragudott rám. Aki aludt, mindig megdicsérték. Emlékszem, egyszer elaludtam én is. Nagyon büszke voltam magamra!

Leginkább azonban nem aludtam. És akkor voltam a legboldogabb, amikor büntetésből kiküldtek a konyhába. A konyhás néni répát pucolt, én meg segítettem törölgetni a tányérokat és elrakni a kanalakat a fiókokba.

Egyszer pedig egy nem szép napon ottfelejtettek az óvodában.

Tél volt, korán sötétedett. Álltam az ablaknál, néztem a sötétséget, és vártam, hogy hazavigyenek. Egyre fogyatkozott a gyereksereg a hátam mögött és nekem végtelennek tűnt az idő. Réges-rég elvitték kis barátomat is, akinek az apja az enyémmel egy szobában dogozott, s akivel szinte mindennap együtt mentünk hazafelé. Aztán csak én maradtam egyedül az öreg dadus nénivel. A dadus morcos volt és haragudott, hogy miattam nem mehet haza. Szidott egyfolytában, miközben színes rafiából serényen horgolt egy bevásárlótáskát.

 

Engem pedig szörnyű gondolatok kerítettek hatalmukba. Hátha valami baj érte apámat? Vagy olyan rossz voltam, hogy örökre itt felejtettek?

Végtelennek tűnő órák teltek el – lehet, hogy csak hosszú percek –, s egyszer csak nyílt az ajtó, s ott állt kissé ziláltan kis barátom apja. Kézen fogott, szótlanul hazavitt. Hozzájuk. Másnap tőlük mentem óvodába, apám pedig jött értem rendesen, ahogy szokott. Senki sem beszélt arról a téli napról.

Évek múltán tudtam csak meg, mi is történt: apám kétnapos kiküldetésen volt, anyám pedig beteg öcsém mellett, a kórházban idegösszeomlást kapott. Kedves szomszédunk – kis barátom apja – akkor szaladt vissza az óvodába értem, amikor észrevette, nincs odahaza valami rendben, sötétek az ablakok.

Ha sötétedett, és az óvodában voltam még, attól kezdve féltem. Aggódtam, hogy megint ottfelejtenek. És aztán egyszer, évtizedekkel később, mi is ottfelejtettük egyik gyermekünket az óvodában. Szerencsére akkor már volt telefon, hamar tisztáztuk a helyzetet, és úgy tűnik, nem hagyott kitörölhetetlen emléket. Remélem.