„Bárhogy ordítom, mégsem érti a hülyéje!” – Így (ne) beszélj el a másik mellett

Sztanyiszlavszkij módszere alapján még mind az öt érzékszervi memóriánkat használni kellett a karakterek megformálásakor, de rég voltam már fiatal, és most szembesültem vele, hogy itt is vannak újdonságok, elvileg már csak három típus létezik: az ikonikus, a visszhangos és a haptikus.

De miért is fontos ez az átlag számára?

Mert ezen tulajdonságaink tehetnek arról, hogy elbeszélünk egymás mellett.

Ezt nevezem én egyszerűen csehovi párbeszédnek, egyben tisztelegve a múlt századi drámairodalom egyik legnagyobb alakja előtt, ha már P. Howardot is ajánlottam.

Vajon mi '68-asok félszavakból is megértjük egymást, mert ceruzával tekertük a kazettás magnószalagot és mert ültünk a csőrös busz hátsó ülésén? Nem, ennyi nem lesz elég; a közös élmények sem adnak garanciát arra, hogy ne érezzük úgy néha, mintha két teljesen különböző nyelvet beszélnénk.

Itt jönnek a képbe az érzékszerveink, az információ feldolgozásának fajtái: a látás, hallás, tapintás, szaglás és ízlelés. Ezek közül az egyik mindig elsődleges, azaz van, aki inkább vizuális, van, aki auditív és van, aki kinesztetikus típus. Az utolsó kettő nem véletlenül maradt ki, ugyanis az olfaktorikus és a gusztatorikus rendszer túlsúlya nem jellemző. (Eltekintve mondjuk Süskind főhősétől, Jean-Baptiste Grenouilletől, aki, mint tudjuk szag nélkül született, rendkívüli illatérzékkel megáldva, amit arra használt, hogy lányok bőréből készítsen parfümöt.  De ez már a fikció világa).

A különböző típusú embereket könnyű beazonosítani szóhasználatukról,

az érzékszervi nyelv jól ismert kifejezéseiről, vagy nevezzük azokat inkább paneleknek. Jómagam az auditív preferencia miatt sokszor – rendkívül idegesítő módon – a „hallod?” kifejezéssel kezdem mondandómat.

Azok, akikre a vizuális információ hat a legjobban természetesen más frázisokat használnak, olyanokat, mint a „kristálytisztán látszik már az alagút végén a fény”. A kinesztetikus típusok pedig elsősorban a testi érzeteket helyezik előtérbe, tőlük hallhatóak azok szívmelengető és egyben torokszorító klisék, amelyektől szinte megfagy a levegő.

A fentiekből érthető, hogy a hasonló kommunikációs típussal beszélve könnyebben megértjük egymást, de

mi a teendő, ha én és a házastársam két különböző csoportba tartozunk? Amire elég nagy az esély...

Ilyenkor úgy érezzük, hogy nem is egy nyelvet beszélünk, de a nehézségek ellenére mégiscsak meg kell beszélni a problémákat, ami ugyebár nem feltétlenül egyszerű.

Számos félreértés, konfliktus forrása az egymás melletti elbeszélés, gyakori, hogy valaki úgy érzi, hiába fejtette ki álláspontját világosan, a másik, mintha meg se hallotta volna. A béküléshez fel kell kelteni a másik figyelmét, hogy érezze a mondanivalónk fontosságát, súlyát. Nem árt kivárni a jó pillanatot sem, tehát ne akkor kezdjük a békülő beszélgetést, amikor szemmel láthatóan napi csúcson jár a másik vérnyomása, ökölbe szorított kézzel járkál, és enyhén véreresek a szemei.

Aztán meg kell választani a jó hangnemet, azaz nem szabad támadással indítani, hiszen az azonnal ellenreakciót vált ki, és pont ott leszünk – vizuális megközelítésben – ahol a part szakad. A parancsolgatás és utasítás helyett a kérés legyen a forma. Érdemes megfigyelni, hogy a beszélgetéseink során milyen mondatfajtákat használunk. Magyarul: „ne használj csak felszólító mondatokat!” Ennek elkerülésére lehet egyébként hatékonyan használni az úgynevezett „én-közlést”, ami lényegében azt jelenti, hogy a

saját szerepünkről beszélünk a konfliktusban és nem a másikat okoljuk.

A sikeres párbeszédhez, a családon belüli viták hatékony megoldásához nem elég ismerni a másik nyelvét, a sajátunkkal sem árt tisztában lenni. A vitás kérdések rendezéséhez kompromisszumokat kell hozni, felül kell bírálni stílusunkat, a békülés érdekében el kell hagyni berögződött üres szólamainkat, mert, ahogy Csehov fogalmazott: „a fiatalasszonyok nem szoktak egykönnyen megbocsátani”.