„Az evést is meg kell tanítanunk” – a gyorsétterem-emberiségről

A Covid kitörése előtti hetekben az olaszországi Bariban és Leccében dolgoztam, s a szabadidőmben jártam a várost. Azt vettem észre, hogy a hagyományos, családi éttermekben, de még a kisebb pizzériákban is kevesen vannak, holott az árak nem voltak túl magasak. Ellenben a gyorséttermek tele voltak, s a fiatalok nemcsak ettek, hanem mobiltelefonjaikkal a kezükben órákig beszélgettek az asztaloknál. Fast food, fast life (gyorsétel, gyors élet) – mondhatnánk, de fontos hangsúlyozni, hogy ez az életmód veszélyes is lehet. Pláne, ha az étkezdékben – ahogyan Olaszországban tapasztaltam – valódi közösség formálódott, közösségteremtő ereje volt a közös burgerezésnek, és a közösségben maradás, a baráti kapcsolatok feltétele is volt, hogy ott együtt (l)egyenek a fiatalok.

Félreértés ne essék: az, hogy az asztal körül épül a barátság, természetes. Az pedig, hogy a fiatalok együtt töltik az időt, szintén természetes, és jó is. Jelen esetben csak azt találtam aggályosnak, hogy mindehhez egy gyorsétterem asszisztanciájára volt szükségük.

Többféle gondot is látok abban, ha a közösségi élet a gyorséttermek köré szerveződnek. Vegyük az alapvetést: az egészségnek nem tesz ez túl jót. Tudjuk, hogy az ízfokozók és tartósítószerek gyomor- és bélrendszeri problémákat okozhatnak, a típusételek fogyasztása cukorbetegséghez és vitaminhiányhoz vezethetnek – aki látta a Super Size Me című dokumentumfilmet, az pontos képet kaphat minderről. Hiába hirdetik gyorséttermek menüiken a különféle salátákat, legtöbbször nem salátázó fiatalokkal találkozunk, ha bepillantunk egy-egy étkezdébe. Ez nem is meglepő, hiszen ott az XXL-es hamburger, az óriási méretű sültkrumpli, a hatalmas kóla és a fagyi, csodás öntetekkel – ezek cukros ízorgiája sokkal csábítóbb.

Mit tehetünk mi, idősebbek az étkezési kultúra látványos és szomorú leépülésével szemben?

Azt hiszem, három dolgot: egyrészt elmondjuk gyermekeinknek és unokáinknak, hogy az étkezésnek meg kell adni a módját, egyáltalán nem mindegy, hogy mit, milyen mennyiségben és milyen sebességgel eszünk meg. Másodikként elvihetjük őket valódi, igényes éttermekbe, ahol megtapasztalhatják a gyorsétterem és a valódi étkezési kultúra közötti különbségeket. Mindezen túl azonban talán a legfontosabb a harmadik: mi magunk is készítsünk nekik minőségi reggelit, ebédet és vacsorát, és vonjuk be őket a főzésbe!

Egy négy-ötéves unoka már szívesen és örömmel dagasztja a tésztát a mamával, és ha természetesen nem is a kenyérvágást vagy a krumplihámozást bízzuk rá, szívesen megkennek egy kenyeret, összekevernek egy krémet, pláne, ha néha az orruk is maszatos lesz. A nagyobbacskák már fel is tudják tenni a terítéket az asztalra, hajtogathatják a szalvétát, így a közös lakomát kicsit a magáénak érezhetik.

Miközben ezt a munkát végezzük, meg kell mutatni és el is kell mondani nekik azt, hogy micsoda igényességgel, figyelemmel, aprólékos pontossággal főzünk, mert ilyenkor, a családi ebédnél az a cél, hogy a lehető legjobb ízt érjük el. Megtaníthatjuk, hogy a másik táplálása egyben szeretetcselekedet is, amivel örömet szerezhetünk. Beszélgethetünk a minőségi alapanyagok jelentőségéről, a tápértékről, arról, miért fontos vegyszer- és GMO-mentes termékeket vásárolni, nem utolsó sorban megtaníthatjuk nekik, hogyan tudják később házi koszttal ellátni magukat, a saját családjukat. 

Persze nem vagyok naiv. Nem gondolom, hogy a gyorsétteremben látott olasz fiatalok közül senkinek ne lenne otthon tésztagyúró nagymamája, jó húsokat, finom borokat ismerő nagypapája. Ez pedig bizakodásra ad okot: ha a fiatalok ismerik a jó ízeket, az igazi ételeket, hiszem, hogy megérzik a különbséget a gyors és a valódi étel között. Amíg pedig tudják, hogy melyik jó, van ízlésük és érzik a különbségeket (hiszen ismerik mindkét világot), hiszem, hogy hosszú távon ők is a minőséget választják majd. Egy kamasz természeténél fogva lázad: szereti az egészségtelen ételt, a sokat kárhoztatott olcsó hamburgert és a cukros szénsavas üdítőt. Élvezni fogja hát a barátaival eltöltött időt egy gyorsétteremben – és nincs is ezzel baj, amíg ez egy időszakos program. Az a gyerek, aki megismerte a házi kosztot és elsajátította a főzés alapjait, felnőve aligha elégszik meg a rendszeres és folyamatos gyorséttermezéssel. 

Nagyszülőként, szülőként tehát abban van nagy szerepünk, hogy

még a kamaszkor előtt kialakítsunk egy egészséges viszonyt gyermekeinkben az ételek irányába.

Nem kell semmit tiltani, ahogyan tukmálni sem. Példát érdemes mutatni jó ételek fogyasztásával, és figyelni arra, hogy a bármiért is adott jutalom ne egy hamburger legyen, a közös, jó emlékek pedig ne a gyorsétteremhez kössék majd az utódot.

Nincs olyan illúzióm, hogy a gyermekeink vagy unokáink egyszerre csak abbahagyják a gyorséttermek látogatását. Azt viszont annál inkább gondolom, hogy tehetünk azért, hogy kevesebben és kevesebbet járjanak ilyen helyekre, hogy megérezzék a házi koszt örömét és erejét, s ezáltal egészségesebbek, igényesebbek és boldogabbak legyenek!