Apróságnak tűnik, de hatalmas kárt okozhat a gyerek lelkében

Gyerekként persze ezt még nem értettem. Amolyan dél-európai zsibongós családban nőttem fel, ahol az ebédlőasztalnál is röpködtek a történetek, az egymás szavába vágások, a froclizások, viták és nevetések. Én csendesebb voltam, a „komoly lány”, a könyvmoly, a fura szerzet. Nehezen jutottam szóhoz ebben a mediterrán pezsgésben, de persze azért igyekeztek rám is figyelni, megadni a megnyilatkozás lehetőségét.

Ám, amikor éltem vele, jöttem a magam kacifántos témáival: egy engem ámulatba ejtő felfedezésről, amit egy cikkben olvastam, a bennem felmerülő filozófiai dilemmákról, önismereti kérdésekről, plátói szerelmi vívódásokról, és így tovább. Tűrték, amíg tűrhették a hétköznapi témáktól igencsak messzeálló beszámolómat, majd valaki kérte a sót, mire másvalaki kétségbevonta, hogy sótlan lenne az étel, a harmadik szerint sósnak ugyan elég sós, de a nagyi valami mást is tett bele… Végül már senki sem emlékezett arra, miről is beszéltem épp, és ami még nagyobb gond volt: senki nem is kérte, hogy folytassam.

Gond volt, mert ott ültem leforrázva, azzal a sajgó magányérzettel, amit csak az ismer, aki volt már ilyen szituációban. Egy-két ilyen helyzetnél még mentségek fogalmazódnak meg az emberben: biztos csak véletlenül alakult így, biztos kíváncsiak lennének, csak figyelmeztetni kellene őket, biztos ugyanolyan izgalmasnak találják, mint én, csak elterelődött a figyelem… de ahogy újra és újra előfordul, úgy zárul be a remény. A remény arra, hogy

van valaki a világon, aki ért, aki tudni akarja, mit gondolok.

Iszonyú magány tud ez lenni, maró, fájó – és kétségbeesetten gyógyulni akaró. A gyógyulás útjai persze a legkevésbé sem célravezetőek: ilyen-olyan társaságokhoz csapódás, szeretetéhségből „elkövetett” párkapcsolatok, alárendelődés, kihasználhatóság… és még sorolhatnám azt a sok tévutat, amit én is, számos tanítványom is megjár, mert nem találja a helyét és a figyelmet abban a családban, amelyik egyébként szereti őt, csak épp túl elfoglalt ahhoz, hogy igazán fókuszáljon egy formálódó lélekre.

Márpedig ha nem tesszük, később még rosszabb lesz: azt az időt, amit a szülőnek a gyerekkel, kamasszal kellett volna eltölteni, behajtja a sors: később majd az életben bukdácsoló fiatal felnőttet kell istápolni, vagy épp esetleg a válás után költözik haza újból. De még rosszabb lehet az, hogyha az elhanyagolásra elhanyagolással reagál: amikor felnőttként már ő nem figyel, ő hajt el bennünket, amikor a figyelmére szomjaznánk.

A gyereknek szóló oda nem figyelést ugyanakkor szülőként már én is másképp látom, és megérttem anyámat, aki a só körüli témaszövéssel slisszant ki filozófiai tépelődésem meghallgatása alól. Ismerem már a félbeszakítás okát, a néha odavetett ahát és ühümöt azzal a jellegzetes hanggal, amiről a csemete azonnal leveszi: nem is figyel, egészen máshol jár a szülő gondolatban. Ez sajnos valóban kikerülhetetlen, valóban nem tudunk mindig fókuszálni az olykor végeláthatatlannak tűnő kamaszbeszédre, mert a kamasz bizony bőbeszédű, elragadja a hév, és csak mondja, és mondja. 

Csakhogy az, ami nekem akkor a világ nagy kérdése volt, azt anyám már rég körbejárta és megválaszolta addigra, és abból a pontból már megmosolyogtató hallgatni egy kamasz nagy szavait, világmegváltó terveit. Megmosolyogtató, és – mi tagadás – unalmas, amikor a kamasz hosszan, igazságérzettől duzzadva ostoroz egy-egy társadalmi visszásságot, vagy száll síkra egy-egy eszme mellett. Legyen szó arról, hogy igenis mindenkinek járna fedél a feje fölé, vagy hogy a szüleink mintáit követjük, csak mintha eggyel magasabb szinten, eggyel kisebb nehézséggel járnánk ezt végig. Legszívesebben a második mondatnál félbeszakítanám:

hagyd, tudom, mit akarsz mondani,

én is épp így hőzöngtem ellene, lelkesedtem iránta. De én már nem teszem, mert még élénken emlékszem arra, milyen fontos lett volna, hogy engem végighallgassanak. Én szelektálni szoktam, kiválasztom, mi az, ami ezúttal valami mély mondanivaló a gyermek számára: azt érdemes végighallgatni akkor is, ha alig várjuk, hogy a végére érjen. Mert sokat árthatunk, ha nem tesszük ─ sokkal többet, mint amennyi erőfeszítésbe a meghallgatása kerül.

De azért nem haragszom anyámra sem, aki nálam jóval nehezebb körülmények között, jóval túlterheltebben próbált odafigyelni… amíg tudott.