„Anya a család gördülékeny mindennapjaiért küzd. Más szóval: az életéért”

Sok családnál láttam, tapasztaltam: anya soha nem lépett le a színről csak úgy – ha van is segítség, sokszor az csak félig az, mert a segítő feletti felügyelet marad. Vigyáz ugyan az apuka a közös kicsire, de csak akkor és úgy, ha az anya a közelben marad. Ha tíz percnél hosszabb időre merészkedik ki a házból, pláne ha a szomszéd városig autózna, hogy vásárlás ürügyén szusszanjon egyet, rövid idő múlva csörög a telefon. Hol vagy? Mikor ész haza? Sír utánad a kislányod. Már nagyon hiányzol neki, nekem.

Hiába fonja szeretet a zablát, azért az csak zabla marad az anyukáknál is,

akiknek olykor szinte életmentő lehetne az a néhány perc, egy-két óra, amikor megpihenhetne kicsit.

Jól emlékszem erre az időszakra én is.

Amikor a napok monoton összefolynak, repülnek az órák – etetés, takarítás, főzés, peluscsere, altatás, fürdetés. Etetés, takarítás, főzés, peluscsere, altatás, fürdetés. Ez megy újra meg újra úgy, hogy az anya önmagát, a saját igényeit is folyton háttérbe szorítja.

Minden és mindenki fontosabbá válik nála, és ez csak részben önkéntes áldozat, nem szeret ám mindenki mártírrá válni, de az élethelyzet és a környezet mégis azzá teheti: ha anya nem kap teljeskörűen felmentő segítséget, akkor az ő kizsigerelése norma lehet abban a családban. Ő eszik utoljára, ha éppen le tud ülni enni – a legtöbbször csak bekap pár hideg falatot. Ő porszívózza be a baba, meg olykor a párja maradékát is, két gyerek körüli, vagy a háztartásból adódó feladat között. Ő fürdik utoljára – ha tud, de sokszor gyors öblögetésre, még annál is gyorsabb fogmosásra jut csak idő, mert elaludt ugyan a kicsi, de már megint nyöszörög, sír, és nem, nem marad el az apjával.

Tudjuk ugye, hogy van az elképzelés, meg van a valós élet, ahol bizony a gyerek diktál.

Hallom már a velem vitába szálló hangokat: a világon olyan nincs, hogy egy kisgyerek mellett ne lehessen normásian tisztálkodni vagy enni, ha ilyen van, biztosan az anyuka a ludas… én meg azt mondom, hogy de, van olyan, sőt ennél olyanabb helyzetekbe is belefuthatnak az anyukák, és se nem lusták, se nem lúzerek. Egyszerűen csak nehezebb habitusú babát kaptak.

Van anyuka, aki éppen csak túléli a napot, mert ha a napi terhelés része egy tartós éjjeli ügyelet, akkor az anyuka egy idő után teljesen kivetkőzhet önmagából. Nem azért visel sok édesanya zsíros hajat, meg kinyúlt melegítőt odahaza, nem azért viseli el ezt az állapotot, mert hanyag, mert már úgyis mindegy: férj pipa, gyerek pipa – ettől kezdve ahogy esik, úgy puffan alapon élnek. Azért a ziláltság, mert hullafáradtak, mert csak látszólagos segítség jut nekik, ha jut egyáltalán valami. Közben azt is megélhetik, hogy a segítők sértetten csóválják a fejüket, és értetlenkednek, mitől az a nagy kimerültség.

Hiszen ott vannak pár órát, vigyáznak a babára is, de csak akkor, ha az anyuka is kézközelben, ugrásra készen van. Figyelnek a gyerekre ugyan, amíg az anyuka:

• betesz egy mosást
• kivesz egy mosást
• kitereget 
• vasal
• megfőz 
• elmosogat 
• felporszívóz
• felmossa a padlót
• kisúrolja a vécét. 

Vagyis nem pihen egy pillanatot sem, és mellette bónuszként két percenként megjelenhet a segítő a gyerekkel, mondván „Gyere, nézzük meg, mit csinál az anya?” Mit csinálna? A család gördülékeny mindennapjaiért küzd. Meg kis túlzással, de annál nagyobb empátiával megfogalmazva: az életéért küzd.

Minden segítséget, minden elismerést megérdemelnek az anyukák. Egytől egyig.

Csak ne csak nézzük, de lássuk is meg, mi mindent csinálnak. Az ünnepen, az ünnep után, és az év minden napján.