Család

A te gyereked is választhat, milyen mesét nézne? Lehet, rosszabbat teszünk vele, mint gondolnánk!

Az én gyerekkoromban még csak a tévében volt esti mese (kivéve hétfőn, mert akkor adásszünet volt), és azt gondoltam, milyen jó, hogy az én gyerekem már szabadon választhat a kedvencei közül. Egészen addig, amíg nem olvastam el Steigervald Krisztián: Generációk harca című könyvét, amely számos szempontból felnyitotta a szememet ─ a mesenézés terén is.

A generációkutatónak aztán megnéztem minden elérhető előadását, meghallgattam a vele készült beszélgetéseket, hiszen pedagógusként is érdekel a téma, és nem lehetek elég hálás mindazért a tudásért, amelyet kaptam. A meseválasztás lehetőségéről azt mondja, ezzel valójában terhet rakunk a gyerekre: a választás pszichés terhét. Ezt mi is jól ismerjük, és sok felnőtt van, akinek kifejezetten nehézséget okoz, de nem csupán ezzel van gond: a gyerekeknek a határok adnak biztonságérzetet.

Számukra nagyon is jóleső és otthonosságot jelentő érzés a szülőre támaszkodni, hiszen ők tudják, mi az, ami a javukat szolgálja: elküldik őket fogat mosni, gondosan összeválogatják az egészséges hozzávalókat az ételekhez, rájuk adják a meleg kardigánt a hűvös szélben, szólnak, ha itt a lefekvés ideje. Előtte pedig a mesenézés ideje van, és az is lehet adott: amit anya, apa elindít. Persze, befolyásolhatja az, mit szeret jobban a gyerek, de ha a szülő figyel rá, akkor tudja, mit szeret, megkérdeznie sem kell, máskor pedig újat mutat neki – amit ő tart jónak. S bizony, a döntést befolyásolhatja az is, milyen mesét néz a felnőtt szívesen a gyerekkel együtt, hiszen az a legjobb, ha együtt nézik.

Ha a gyerekre van bízva a választás, a bőséges kínálat inkább egyfajta elbizonytalanodást idéz elő bennük: a választék hatalmas a streamingen, de a televíziós csatornákon is. A határok elmosódnak, a tér kitágul ─ és a gyermek számára ez nem a szabadságot, hanem bizonytalanságot jelent.

A választási lehetőség okozta pszichés teher és elbizonytalanodás mellett az is probléma, hogy eltűnik az az „egy” jelentette kizárólagosság is. Ahogy Steigervald Krisztián mondja, annak idején a mese tekintetében a gyereknek csak egy választása volt: vagy ott van a tévé előtt, amikor kezdődik, vagy nem, vagy azt nézi, amit adnak, vagy nem néz mesét.

Egy mese volt, egy történet, egy esély arra, hogy mesefilmhez jussunk aznap.

A mai gyerekek számára ez már ismeretlen, és ismeretlen az is, hogy csak egyetlen verzió áll valamiből rendelkezésre. Ez pedig maga után vonja annak a képességnek a hiányosságát is, hogy egy valamire fókuszáljanak. A korábbi generációknál az esti mesenézés egyben azt is jelentette, hogy „itt és most ez van előttem, és ha nem figyelek rá, veszteség ér”.

Ha pedig a gyerek maga dönthet például a meséről, és nem kell megszoknia, hogy egy adott lehetősége van, akkor felnőttként egy munkahelyen sokkal nehezebben fogja viselni – Steigervald Krisztián szerint –, hogy nem dönthet bizonyos kérdésekben, hanem el kell fogadnia adott helyzeteket. 

Ez a folyamat már a videókazetták megjelenésével elindult, de az azért még távol állt a mai korlátlan lehetőségektől: a kazettát meg kellett venni, vagy ki kellett kölcsönözni a videótékából, tehát korlátozott mennyiség volt egyszerre otthon, továbbá a kisebbeknek szülői segítség kellett az elindításához, a nagyobbaknak ki kellett kunyerálni a meseidőt, amire nem is volt esély, ha apu épp meccset nézett. Ha pedig elindítottunk egy kazettát, és első pillantásra nem tűnt jónak, meló volt egy másikat előkotorni, kicserélni, tehát nem váltogattuk a meséket két perc után, ha nem fogtak meg azonnal. A gyerekek ma már egy pillanat alatt átkapcsolnak egy másik történetre, esélyt sem adnak neki, kiválóan kezelik az online oldalakat, a streamingeket, és az alvásidőn kívül nincs olyan időpont, amikor ne juthatnának hozzá egy kis mesenézéshez, ha nagyon akarnak.

Természetesen nem arról van szó, hogy vissza kellene térni a hétfői adásszünethez, és figyelmen kívül kellene hagyni a technológia által kínált lehetőségeket, ráerőltetni azt a gyerekre, amit utál. Inkább arról, hogy egy olyan mindennapos téma, mint a meseválasztás is megmutatja: a mai gyerekeknek jóval több ingerrel kell megküzdenie, mint a korábbi generációknak. Jóval több és gyorsabban érkező információ veszi őket körül születésüktől fogva, és még nem is tudjuk egészen pontosan, ez milyen következményekkel járhat.

De azt látjuk, hogy nem fosztjuk meg a gyerekünket semmitől, ha a mesenézés során segítjük őt földelni: kiválasztjuk neki mit, meddig nézhet, és a magunk szabta kereteket meg is tartjuk. Így ő valóban kikapcsolódhat, átélheti a mesét, a döntés súlyától megszabadulva élheti a maga gyerekéletét. Az első néhány alkalommal könnyen lehet, hogy nem tetszik majd neki, ha nem választhat, de biztosak lehetünk benne, hosszú távon az ő javát szolgáljuk ezzel.

Marad a napjában, az életében így is elég döntés, amit magának kell meghoznia.

Ha pedig befejezte a mesét, szánjunk időt a látottak közös feldolgozására, az arról való beszélgetésre – így még építő is lehet a képernyő előtt töltött idő.

Ajánljuk még:

„Régen a mese volt a Google meg a mesterséges intelligencia” – interjú Nagy Luca meseterapeutával, önismereti mentorral

Ha a mesékre gondolunk, automatikusan a gyerekek jutnak eszünkbe, pedig a felnőtt élet nehézségei közepette is nagy segítséget nyújthatnak a történetek. Nagy Luca Múzeumi Mesék nevet viselő foglalkozássorozata a kiállítások világát ötvözi a meseterápiával. Vele beszélgettünk a programról, valamint önismeretről, kapcsolódásról és megküzdésről is.

 

Már követem az oldalt

X