A nagycsalád olyan értékekre tanít, amelyekre egyre inkább szükség van

Fogalmam sincs, milyen lehetett volna egykeként élni, vagy akár csak egy olyan családban létezni, ahol rajtam van a fókusz, azt viszont tudom, hogy sok testvér, sok gyerek között jó lenni. Mondom ezt úgy, hogy az utolsó voltam szinte a sorban, és nem csak a magasságom vagy a korom alapján. Sose bántam ezt igazán, jó lecke volt. Megtanultam kicsinek lenni, és így hallatni a hangomat. Nem kellett engem félteni – és ez a mondat a legtöbb nagycsaládban élő gyerekre igaz.

Minket rendszerint tényleg nem kell félteni.

A minap egy olyan hatgyerekes családnál voltam látogatóban, ahol az összes utód tíz év alatti. Egyik pici, másik kicsi, felsorakozva olyanok, mint az orgona sípjai – ráadásul annyira hasonlítanak egymásra, hogy szinte csak arról lehet megkülönböztetni őket, feléri-e egyik-másik az asztalt vagy sem. Tündériek.

A szülők áldott türelemmel nevelik őket, öröm hozzájuk látogatni. Viszont az így is érzékelhető, hogy folyamatosan megy a testvérek között a harc az extra szülői figyelemért, és ha már anya meg apa nem tud hatfelé szakadni egyszerre, hát beérik a vendég figyelmével. „Stopizd itt a helyet magad mellett nekem!” – mondta az egyik kislány, és nem viccelt. Tudta jól, ha elszalad a mosdóba, mire visszaér, már valamelyik tesó egészen biztosan elfoglalja a helyét, ami számára épp kellemes és kedvére való, mert ott csacsoghat velem. Megértettem, hogy fontos vagyok neki, nem szívesen engedett volna el, mert én csak rá figyeltem, és ennél nagyobb kincs a nagy családban nincs is.

Tudom ezt, ezért majd’ szétszakadtam évekig, hogy a négy gyerekem között jól osszam meg a figyelmem. Persze minden próbálkozásom dacára néha úgy is alakult, hogy valamelyik gyerek hátrébb sodródott, elsodorták a többiek. Ilyenkor

a kicsi a sírásával, a legnagyobb a csibészségével kapálózott a figyelemért, a két középső meg egymással vívta a csatákat.

Nehéz volt ezt idegekkel bírni, azt hiszem, csak a tudatosság segített.

Rengeteget jelentett nekem, mikor emlékeztettem magamat: az csak jó, ha a gyerekek megtanulnak úgy figyelmet kérni, hogy közben nem tapossák el egymást. Ők akkor és ott érvényesülni tanultak, és idővel rájöttek arra is, hogyan lehet mások igényeit figyelembe véve boldogulniuk. Nagy lecke és fantasztikus lehetőség ez a felnőtt életre előre vetítve, pláne, hogy a társadalmunkban egyre erősebbek azok a hangok, amelyek az ÉN-t helyezik középpontba. Messze nem arról van már szó, hogy az én is fontos, inkább arról, hogy az ÉN fontos, mindenki másnál fontosabb, illetve mindenki más csak az után fontos, hogy az ÉN megszerezte, amit akar. Egy nagycsaládban ez a gondolatiság nem tud működni, mert a család nem működik, ha mindenki így számít. (Ahogyan egyébként a társadalom sem működhet, ha mindenki folyamatosan az ÉN-t helyezi első helyre.)

Ettől függetlenül a nagycsaládban is megkaphatják az emberek, amire vágynak, nem örökös lemondás az életük. De azt megtanulják, hogy nem éri meg túl szélsőségesen fellépni, kicsikarni valamit, amit csak ők akarnak, mert megtapasztalják, visszaüthet az ilyen viselkedés. Kiismerik azt is, hogyan kell ügyesen lavírozni, így képesek lesznek alkalmazkodni, akár lemondani is. Adni, átadni, osztozni, előnyös helyzetbe hozni időnként a másikat. Védeni a másikat, figyelni rá, vigasztalni őt, erőt adni neki, szorítani érte. Megtanulnak bizonyos helyzetekben apró, kölcsönös szolgálatokat tenni egymásnak. Tudnak úgy segíteni, hogy a mögött kedvesség és szeretet van, nem az elvárás.

Hiába megy hát a harc a szülők figyelméért, mégis önzetlenségre és nagyvonalúságra tanít a nagycsaládos létezés.

Meg életrevalóságra, huncutságra, kicsit rafinériára is. És mindez szép, szerethető keretek között tartható, ha a szülők képesek ügyesen lavírozni a sok gyerek között, és olyan alapértékeket fektetnek le, amelyek a család közös életét segítik elő.

Annál a hatgyerekes családnál ez sikerült, és én sem panaszkodom. Csak bíztatom azt, akik még az út elején járnak: legyenek tudatosak, és merjék megtanítani a gyerekeiknek, hogy az alkalmazkodás nem önfeladás, az érdekérvényesítés pedig nem a másik eltiprása. Ennél többre nincs is szükség.