A kamaszoknak ezt is meg kellene tanítani: a párkapcsolati bántalmazás figyelmeztető jelei

Kamaszokat, fiatal felnőtteket tanítok, és olyan szerencsés vagyok, hogy megosztják velem életük kisebb-nagyobb – néha szívszorítóan óriási – problémáit. Vannak teljesen speciális, szakembert, szaksegítséget igénylő helyzetek, de a legtöbben a barátságban, a szülő-gyermek viszonyban, és persze főként a párkapcsolataikban megjelenő bajok okán öntik ki a szívüket.

Én meg csak kapkodom a fejem: nincsenek tisztában férfiak és nők alapvető működésével vagy a párkapcsolati dinamikával. Ha azonban tisztában lennének fontos tapasztalatokkal, tényekkel, jóval kevesebb súrlódásban lenne részük, felszáradnának vagy meg sem erednének azok a könnyek. Súlyosabb esetekben pedig sajnos nem csupán erről van szó:

sokszor bántalmazzák őket érzelmi zsarolással, birtoklással, csenddel veréssel…

Ők pedig nincsenek tudatában ennek, és így nem is védekeznek ellene.

Ilyenkor mindig azt gondolom, a tananyag részévé kellene tenni a párkapcsolati ismereteket is – azokat, amelyeket jó esetben a szülő ad át a gyermeknek. Csakhogy manapság, rohanó életünkben erre sokszor nincsen mód, vagy épp eleve nincs olyan viszonyban a szülő és gyermek, hogy erről szó essen.

Mire is gondolok? Arra, hogy a lányok számára a vonzó személyiség ugyanolyan erővel bír, mint a fiúk számára egy csodás külső. Hogy a fiúk kapcsolati dinamikája más, mint a lányoké, és időről időre visszahúzódnak, élik a szerelmen kívüli, „haverozós” életüket, de aztán visszatérnek. Akár arról is, milyen fontos egy lánynak, hogy meghallgassák a problémáit, és nem, ne kínáljunk megoldásokat a számára ilyenkor, csak hallgassuk meg. Oldalakon keresztül lehetne sorolni, mennyi tudást kellene átadnunk a gyerekeinknek, hogy megóvjuk őket. Sok fájdalmat, konfliktust meg lehetne spórolni vele, ha a kamaszoknak lennének ismereteik a másik nem különbözőségéről. De nincsenek.

Ennél is nagyobb baj azonban, hogy nem ismerik fel a bántalmazás nem fizikai jellegű formáit. Nem tudják, hogy ha a másik fél napokig nem szól hozzájuk, csak mert nem teljesült az akarata, azt „csenddel verésnek” nevezhetjük, és bizony van olyan fájdalmas, mint egy valós pofon. Érzik, hogy nincs rendjén, ha a másik azt követeli, szakítsuk meg a kapcsolatot a barátainkkal, de

nem tudják, hogy ez az elszigetelés lépése, 

és ilyenkor meg kellene szólalni a fejükben a csengőnek. Tudják, hogy nem szabhatják meg számukra, hogyan öltözzenek, beszéljenek, hordják a hajukat – de nem gondolják, hogy ha a párjuk erre törekszik, akkor idővel még nagyobb kontrollra akar majd szert tenni, és ezek az első lépések a bántalmazás útján. Tisztában vannak azzal, hogy a szexuális együttlétnek mindkét fél számára örömet kellene okoznia ─ de nem tudják, mekkora jelentősége van, ha olyat kérnek és követelnek meg tőlük, amitől vonakodnak.

Pedig olyan fontos tudások ezek, amelyek egy egész életet meghatározhatnak. Az átélt traumák megelőzhetőek lennének, ha úgy kezdenének párkapcsolatot, hogy fel vannak vértezve a szükséges ismeretekkel, és mindig van valaki, akivel megbeszélhetik, ha valamiben elbizonytalanodnak. Azt hiszem, már régen ideje lenne átgondolni, mi az, amit valójában meg kellene tanítunk az iskolában a gyerekeknek. Fájóan hiányoznak a gyerekek tudástárából épp azok az ismeretek, amelyek az életben való boldogulásukat segítenék.

A legtöbb szülő egyszerűen csak túl elfoglalt ehhez, hiszen sokszor több állásban dolgoznak. Hiába ismerkednek meg akár a választottal, a bántalmazás – és főleg a kezdeti jelei – egyáltalán nem látszódnak egy külső szemlélő számára. A gyerekek pedig nem osztják meg azokat az apróbb kapcsolati történéseket, amelyek akár nagy bajokat is jelezhetnek.

Az iskola mindezt nem tudja átvállalni, de adhatunk könyveket, cikkeket a gyermekünk kezébe – és tegyük is meg, mert nagyon fontos tudáshoz juttathatjuk így őt, amelynek birtokában felkészültebben és biztonságosabban vághat bele első kapcsolataiba.