Nem is jutott különösen eszembe, amikor reggel felhúztam a bakancsomat, hátamra kanyarítottam a hátizsákomat, és aggodalommal fürkésztem az eget, mert baljós fellegek vonultak csatasorban.
Sepp, a hegyi vezetőm örömmel üdvözölt, és nekivágtunk az előttünk magasodó hegyóriásnak.
Finoman érdeklődött, gyakran túrázom-e, jól bírom-e 2000 méter felett a gyaloglást.
Jogos volt a kérdés, hiszen aki síkságon, esetleg középhegységben koptatja bakancsait, bizony olykor meglepetésekkel találja szemben magát, amikor egyre magasabbra ér, és kezd elfogyni a levegő!
Éppen ezért is fokozott óvatosságra intek mindenkit, aki az Alpokba, a Kárpátokba indul túrázni. Sokkal nagyobb körültekintés szükséges a felkészüléshez, mert sokszor sok-sok kilométeren át nem találkozunk senkivel, az időjárás olykor pillanatok alatt gyökeresen megváltozhat. Leereszkedhet köd, ami nehezíti a tájékozódást, és arra is kell ügyelni, milyen lábbeliben indulunk útnak, és mi mindent pakolunk be a hátizsákba! Az utóbbi időben sok túrabalesetről hallani, amelyek jó része elkerülhető lett volna nagyobb elővigyázatossággal, és kisebb hősködéssel, kellő odafigyeléssel.
Én szeretek biztosra menni, így volt nálam, esőkabát, ivóvíz, élelem, egy kisebb túlélő-készlet, ami nélkül nem indulok útnak.
Papír alapú térképpel is felszerelkeztem, minden eshetőségre, de ezúttal útközben erre nem volt szükség, hiszen az aznapi útitársam a környező hegyekben született, negyven éve járja nap mint a hegyi ösvényeket, festi a turistajeleket, szinte személyesen ismer minden bokrot fát. Szeme van minden változásra, élete a karintiai hegyek világa – élmény volt vele a kirándulás.
Zúgó fenyvesen át értünk fel 1600 méterre, egy kisebb házcsoporthoz. Meggyérültek a fák, virágokkal pettyegetett tisztások szegélyezték az utat.
Pompás virágzásában hullámzott a gyapjúsás, finom kakukkfű illatot lebbentett a szél, amikor pár percre előbújt a nap.
Itt a hegyi legelők szintjére érkeztünk, időnként kapun keltünk át, egyik legelőről a másikra.
Békés tehenek néztek ránk bociszemeikkel, a lustán legelték a füvet, idilli kolompolással kísérték az addigi csöndet.
Ezek a szarvasmarhák a nyári időszakot itt fenn töltik a legelőn, és majd csak az őszi havazás előtt térnek vissza a faluba.
Árnikák sárgállottak szerteszét: ezeket nem eszik meg a tehenek – tudtam meg. Érdekes szimbiózis ez, ahogyan Karintia védett virága, a tehénnyom virág sem élhet tehenek nélkül. A törpefenyők alatt harangvirág kukucskált, a szépen aláereszkedő ködből kiviláglott a borzas havasszépe.
Megcsodáltuk a Leppner Knappensee-t, amely tükrében épp nem nézegette magát egyetlen csúcs sem, ellenben a felhő födte háttér egészen misztikus hangulatot kölcsönzött a béka formájú tavacskának.
A kedvelt turistacélponttól meredek ösvényes ereszkedtünk lejjebb, olykor a nap is kikukucskált, mire elértük a hegyi házikót, ami az igazi célpontunk volt.
Az Ochsnerhütte úgy bújt elő a fenyők öleléséből, mintha éppen Heidi és nagypapája házát pillantottuk volna meg!
Nagyot dobbant a szívem, mert láttam már sok-sok hegyi kunyhót, aprócska alpesi gazdaságot. De ez a ház a sziklaszegleten, erős fakerítésével, muskátlis ablakaival, tisztára súrolt asztalaival, a száradó tejeskannákkal épp olyannak tűnt, mint amilyennek egykor elképzeltem Johanna Spyri leírása alapján.
De itt nem ők laktak, ez a kunyhó egy fiatal sajtkészítő hölgy otthona. Ő, és a hasonló hegyi sajtkészítők áprilisban, amikor már az időjárás engedi, felköltöznek ide, és egészen szeptemberig töltik itt a napjaikat sajtkészítéssel. Reggel ötkor kelnek, megfejik a teheneket, elvégzik a ház körüli szükséges teendőket, napközben kiszolgálják az arra járókat étellel és itallal. Este újból a szarvasmarhák körül forog a világ, és ez így ismétlődik 4-5 hónapon át, a hét minden egyes napján. A természetben és a természettel való tevékenység inspiráló,
itt az állatokkal és a termékekkel való foglalatosság határozza meg a nap ritmusát, nem az ember.
A friss hegyi sajtok készítése a mini üzemben történik, teljesen kézi munkával. Itt melegíti elő a Sennerin, a sajtkészítő hölgy a tejet, adagolja hozzá az oltót, szűri, fűszerezi, formázza, darabolja. A sajtok a legjobb minőségű szénatejből készülnek, ami azt jelenti, hogy a tehenek nem esznek mást, csak a legelő füveit és más zöld növényeit.
Ez a nyári szénatej nem csak különlegesen jóízű, de sokszor több Omega 3 zsírsavat és más fontos összetevőt tartalmaz, mint a silótakarmányt fogyasztó állatok teje.
Ez az alapja a jó sajtnak, az ízesítést pedig szintén a hegyi rétek aromás növényeinek köszönheti. Minden sajtkészítőnek megvannak a saját titkos receptjei ki, milyen növényeket ad a sajtmasszához, és az is a sajátos receptúra része, hogy melyek kerülnek bele frissen, és melyek megszárítva.
Hosszas kísérletezés és kóstolás alakítja ki a legízletesebb, természetes fűszerszámokkal bűvölt sajtféléket.
Itt csak friss sajtok készülnek, amelyeket helyben lehet megvásárolni, vagy elfogyasztani. Kérhetünk kóstolótálat, ahol apró falatokban vonulnak fel a különféle ízek, vagy nagyobb sajtos uzsonnát sajttal, vajjal, zöldségekkel.
A friss túróval gyümölcsös pite, barackkal töltött gombóc készül, a kiéhezett túrázók kortyolhatnak joghurtos-gyümölcsös italokat, vagy egy-egy pohár friss tejet.
A hagyományos eljárás, a regionális ízek, a szívélyes vendéglátás és a lélegzetelállító táj feledhetetlenné teszi a hegyen elköltött uzsonnát. Sokan élnek is a lehetőséggel, hiszen itt meg lehet tapasztalni, hogyan születik az élelmiszer. Lehet beszélgetni a sajtkészítővel, megismerni azt a kemény munkát, ami a jóízű és kiváló élelem előállításához szükséges.
Aki a gyereke jövőjébe fektet, annak különösen fontos, hogy a cseperedő gyermek meglássa az utat a meredek hegyen legelésző tehenektől a tányéron elrendezett ízletes sajtkölteményig.
Karintiában különösen fontosnak tartják, hogy a megőrizzék a helyi ízeket, a kézműves termékek hagyományos, tényleg kézi előállítását. Nem véletlen, hogy
itt alakultak meg Ausztria első Slow Food, vagy „lassú étel” falvai, ahol a hagyományos mezőgazdaság formálja ma is a falusi életet.
Lépten-nyomon megtapasztalhatjuk, hogyan tárják elénk a felelős táplálkozást, miként formálják az étkezési kultúrát, hogyan teszik kézzel foghatóvá és megízlelhetővé a regionális gasztronómiát.
Ilyen élményekért is érdemes bakancsot húzni, és meghódítani egy hegyet. Mert lesz, akit a táj megejtő szépsége fog rabul ejteni, mást a természet bámulatos nagysága fog lenyűgözni. Megint másnak egy szép olvasmány-élmény elevenedhet meg, vagy éppen egy helyi kulináris élmény lesz az, amit örökre a szívébe zár. Nekem most már a lányregényhez társul egy valódi ház és egy feledhetetlen íz, amit ott fogok érezni a számban, ha újraolvasom majd a Heidit.
Nyitókép: Halmos Monika / Rózsakunyhó Alkotóműhely
